Amír szinte berontott a hálószobába.
– AZONNAL LÉPJ EL A TESTVÉREMTŐL!
Lejla összerezzent.
Szamír az ágyon feküdt, a lába még mindig remegett.
Az ápolónő azonban nem menekült el. Ehelyett a sejk kezébe nyomta a borítékot.
– Kérem, előbb olvassa el!
Amír dühösen széthajtotta a papírt.
Egy korábbi szakorvosi vizsgálat eredménye volt.
Amír értetlenül nézett fel.
– Ezt miért nem láttam soha?
Lejla mély levegőt vett.
– A testvére mutatta meg nekem. Az egyik régi iratcsomagjában találta.
A sejk Szamírhoz fordult.
– Te tudtál erről?
A férfi lassan pislogott, majd nagy erőfeszítéssel bólintott.
Betűk és egyszerű jelzések voltak rajta.
Lejla elmagyarázta, hogy Szamír segítségével így kommunikálnak, amikor a beszéd túl nehéz számára.
– Az első héten vettem észre, hogy a jobb kezének egyik ujja néha önként megmozdul – mondta az ápolónő. – Megkértem, próbálja meg újra. És sikerült.
Amír a testvérére nézett.
– Miért nem szóltatok?
Lejla szeme megtelt könnyel.
– Mert előbb biztosak akartunk lenni abban, hogy nem véletlen mozdulatokról van szó. Aztán a zúzódások miatt féltem, hogy azonnal elküld.
– A testvére többször megpróbált önállóan megfordulni az ágyban. Egyszer a karját is beütötte. Nem lett volna szabad egyedül próbálkoznia. Hibáztam, amikor nem jelentettem azonnal.
Amír egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Akkor miért zártad be az ajtót?
– Szamír kérte, hogy a személyzet ne járkáljon be folyton. Szégyellte, hogy minden apró mozdulatért ennyit küzd.
A sejk leült az ágy mellé.
– Testvérem… mutasd meg nekem!
Szamír sokáig mozdulatlanul feküdt.
Alig néhány centiméterre.
Amírnak mégis könnyek futottak végig az arcán.
– Láttam – suttogta. – Szamír, láttam!
Másnap független neurológusokat és rehabilitációs szakembereket hívtak a házba.
A vizsgálatok megerősítették, hogy bizonyos akaratlagos mozgások valóban megjelentek, de az állapot javulásának mértékét még nem lehetett megjósolni.
A szakemberek új, felügyelt rehabilitációs tervet állítottak össze. A zúzódásokat is kivizsgálták, és szigorúbb biztonsági szabályokat vezettek be.
Amír ekkor döbbent rá valamire.
De közben annyira féltette, hogy sokszor még azt sem kérdezte meg tőle, ő maga mit szeretne.
Néhány nappal később leült Szamír mellé.
– Sajnálom, hogy nem hallgattalak meg eléggé.
Szamír hosszú másodpercekig küzdött a szavakkal.
Végül halkan megszólalt:
– Ne… add… fel.
Amír megszorította a kezét.
– Nem fogom.
Lejla a továbbiakban is részt vett Szamír gondozásában, immár egy teljes rehabilitációs csapat felügyelete mellett.
Hónapok teltek el.
Szamír nem állt fel csodával határos módon, és nem kezdett hirtelen járni.
De fokozatosan több apró mozdulatra lett képes, és egyre könnyebben tudta kifejezni az akaratát.
Egy reggel Amír ismét belépett a szobájába.
Szamír a kerekesszékében ült, és a jobb kezét nézte.
Aztán lassan kinyújtotta felé.
Évek óta először érezte, hogy a testvére tudatosan, saját erejéből szorítja meg a kezét.
A sejk ekkor sírni kezdett.
Nem azért, mert minden rendbe jött.
Hanem mert végre megértette, hogy a remény néha nem egy hatalmas csodával érkezik.
Hanem egyetlen apró mozdulattal, amelyért valaki hosszú hónapokon át küzdött.
