Márton néhány másodpercig hallgatott.
Aztán zavartan a hercegnőre nézett.
– Milyen járást, felség?
Izabella a szerkezet mutatóira pillantott.
– Ezt a különös ritmust. A három rövid lépést, majd a hosszabb negyediket.
A fiú arca megváltozott.
– Gyerekkorom óta így járok.
Az idős mester lassan odalépett hozzá.
– Egy régi hídnál. Tízéves voltam.
Izabella elsápadt.
– Melyik hídnál?
– A Fekete-patak fölött, a régi malom mellett.
A teremben néma csend lett.
A hercegnő lassan levette a fejéről a koronáját.
– Tizennégy évvel ezelőtt egy kislány beleesett abba a patakba – mondta halkan.
– Emlékszem.
Izabella szeme megtelt könnyel.
– Egy fiú ugrott utána. Kimentette, de a leszakadó híd egyik gerendája súlyosan megsértette a lábát.
A fiatalember mozdulatlanul állt.
– Az a kislány… maga volt?
A hercegnő bólintott.
Gyermekkorában egy királyi kiránduláson elszakadt a kíséretétől, és a régi fahídnál a vízbe zuhant.
Mire az őrök megérkeztek, a fiú már eltűnt a családjával együtt.
A király éveken át kerestette, de senki sem tudta megmondani, hová költöztek.
Izabella azonban soha nem felejtette el a megmentője különös, sérülés utáni járását.
Ezért készíttette el a szerkezetet.
Nem a tökéletes lábakat kereste.
Hanem azt az egyetlen embert, akinek a lépéseit tizennégy évvel korábban megjegyezte.
Az idős mester ekkor elővett egy megsárgult rajzot.
A rajzon egy fiú állt a híd mellett, egyik lábát furcsán maga után húzva.
Márton hosszan nézte.
– Anyám sokáig mesélte, hogy egyszer megmentettem valakit. De nem tudtam, hogy a király lánya volt.
Izabella közelebb lépett.
– Miért nem jelentkeztél korábban?
A fiú keserűen elmosolyodott.
– Mert mindenki azt mondta, a hercegnő csak tökéletes lábú férfit választana. Én pedig még a falusi ünnepségeken is szégyelltem táncolni.
– Négy éve azért keresem ezt az embert, mert soha nem köszönhettem meg neki, amit értem tett.
A teremben senki sem nevetett többé.
A hercegnő Márton elé állt, és megfogta a kezét.
– Megmentetted az életemet. És ezért örökké hálás leszek.
A fiú meghatódva lehajtotta a fejét.
– Bárkiért megtettem volna.
Izabella elmosolyodott.
A következő hetekben Márton többször visszatért a palotába.
Nem azért, mert a hercegnő azonnal férjül akarta választani.
Hanem mert szerette volna megismerni azt az embert, aki egykor az életét kockáztatta érte.
Beszélgettek a gyerekkorukról, a családjukról és azokról az évekről, amelyeket külön töltöttek.
Izabella pedig egyre inkább rájött, hogy Márton egyszerűsége, becsületessége és kedvessége többet jelent számára bármilyen nemesi címnél.
Hónapokkal később a királyi udvar újabb ünnepséget rendezett.
Ezúttal nem volt különös szerkezet.
És senkinek sem kellett bizonyítania, hogy tökéletes.
Izabella és Márton együtt léptek be a terembe.
A fiú továbbra is sántított.
A hercegnő azonban büszkén fogta a kezét.
Mert végül nem a hibátlan járás vezette el ahhoz, akit keresett.
Hanem egy régi sérülés emléke, amely mögött egy rendkívüli bátorságról szóló történet rejtőzött.
