Péter háromszor is megpróbált felhívni, mielőtt felvettem volna.
– Mit műveltél?! – ordította a telefonba. – Honnan szerezted ezeket?
Nyugodtan ültem a konyhánkban, ugyanannál az asztalnál, ahol előző este közölte, hogy többé nem szeret.
– A saját házunkban találtam, Péter. Abban a fiókban, amit mindig zárva tartottál.
A dobozban egy régi fénykép volt. Péter és a szeretője apja álltak rajta egy vállalati rendezvényen, tíz évvel korábban.
Mellette pedig egy banki irat másolata, amely egy olyan számlára utalt, amelyről addig semmit sem tudtam.
A férjem éveken át titokban pénzt vont el a közös vállalkozásunkból.
Abból a cégből, amelyet még fiatal házasként együtt alapítottunk.
Az ügyvédem segítségével megtudtam, hogy jelentős összegeket irányított át egy másik vállalkozásba.
Annak tulajdonosa pedig a szeretője apja volt.
– Azt hitted, soha nem nézek utána? – kérdeztem.
Péter hirtelen elhallgatott.
A háttérben meghallottam a fiatal nő hangját.
– Azt mondtad, már évek óta külön éltek! És hogy a vállalkozás kizárólag a tiéd!
Ekkor értettem meg, hogy Péter nemcsak nekem hazudott.
– Nem akartam, hogy így tudd meg – mondta a férjem.
– Én sem akartam, hogy harmincöt év után így tudjam meg, kihez mentem feleségül.
Az ügyvédem addigra már megtette a szükséges jogi lépéseket a közös vagyon védelmére és a gyanús átutalások kivizsgálására.
Nem ürítettem ki a számláinkat. Nem adtam el titokban semmit.
Csak gondoskodtam arról, hogy Péter ne tüntethesse el a bizonyítékokat.
Másnap felhívott a szeretője.
Sírt.
Amikor azonban meglátta a dokumentumokat, azonnal felhívta az édesapját.
A családja követelte, hogy Péter adjon számot az ügyletekről.
A luxusnyaralás még aznap véget ért.
Péter két nappal később hazajött.
A nappaliban talált rám. Egy bőrönd állt mellette, benne a megmaradt személyes holmijával.
– Harmincöt évet nem dobhatunk el csak úgy – mondta.
Sokáig néztem.
Nem könyörögtem, és nem kiabáltam.
Megmondtam, hogy a házasságunknak vége, a közös vagyonról pedig jogszerűen fogunk elszámolni.
A következő hónapok nehezek voltak. Ügyvédek, kimutatások és fájdalmas beszélgetések követték egymást.
De először harmincöt év után újra önmagamról is gondoskodni kezdtem.
Hat hónappal később egyedül utaztam el a tengerhez.
Nem luxusvillába, hanem egy apró, tengerre néző vendégházba.
Reggel kávét ittam az erkélyen, és rájöttem valamire.
Pedig éppen ő adta vissza nekem azt, amit évek óta észrevétlenül elveszítettem.
A saját életemet.
És az igazi búcsúajándékom nem a doboz volt.
Hanem az, hogy többé nem engedtem neki rendelkezni fölöttem.
