A borítékban a házunk tulajdoni lapjának másolata, egy adásvételi szerződés tervezete és egy meghatalmazás volt.
Az utolsón az én nevem szerepelt.
Alatta pedig egy aláírás, amelyet soha életemben nem írtam le.
A házat még az édesanyámtól örököltem. Gábor mindig azt mondta, milyen szerencsések vagyunk, hogy legalább lakbért nem kell fizetnünk.
Most pedig az otthonomat akarta eladni.
Másnap egy ügyvéddel találkoztak volna. Eszter már azt tervezgette, milyen lakást vesznek maguknak a pénzből.
Reszkető kézzel elővettem a telefonomat, és rögzítettem a beszélgetésüket.
– Ha kérdezősködik, azt mondjuk, a kezeléseimre ment el a pénz – nevetett Gábor.
– És ha rájön, hogy már régóta tudsz járni?
– Ugyan! Három évig mindent elhitt nekem.
Valami akkor végleg eltört bennem.
De nem mentem oda hozzájuk.
Csendben visszasétáltam az utcára, majd tíz perc múlva hangosan kinyitottam a kaput, mintha csak akkor érkeznék.
Gábor addigra már a tolószékében ült.
– Drágám, ilyen korán? – kérdezte aggódó arccal.
Rámosolyogtam.
– Meglepetésem van számodra.
Aznap este felhívtam egy ügyvédet. Megmutattam neki a felvételt és elmondtam, mit láttam. Másnap reggel személyesen is ellenőriztettük az iratokat, és értesítettük a rendőrséget az aláírásommal való visszaélés gyanújáról.
Az ügyvéd figyelmeztetett, hogy a hamis meghatalmazás önmagában nem tesz érvényessé egy ingatlaneladást, de sürgősen meg kell akadályoznunk minden további visszaélést.
Közben Gábor semmit sem sejtett.
Reggelinél még panaszkodott is, hogy fáj a lába.
– Ma talán egyáltalán nem tudok felállni – sóhajtotta.
– Akkor ma történelmi nap lesz – feleltem halkan.
Gábor azt hitte, a házeladást intéző ügyvéd érkezett.
De az ajtóban az én ügyvédem állt, két rendőr társaságában.
A férjem arca elsápadt.
– Mi történik itt?!
Letettem elé a hamis meghatalmazás másolatát.
– Először a házamat akartad elvenni. Aztán a pénzemet. De van valami, amit még nem tudsz.
Elindítottam a tegnapi felvételt.
Eszter sírni kezdett. A férjem pedig kétségbeesetten próbálta kikapcsolni a telefonomat.
– Kérlek, ne tedd ezt velem!
Hátrébb léptem.
– Én három évig melletted voltam. Te másfél évig azért ültél abban a székben, hogy ne kelljen mellettem állnod.
Gábor ekkor felpattant.
Ösztönösen.
A két rendőr előtt.
A vizsgálat később feltárta a hamisított iratokat és a jogosulatlan bankkártyahasználatot. A ház eladásából végül semmi sem lett.
Én pedig beadtam a válókeresetet.
Hónapokkal később visszakaptam a zálogba adott jegygyűrűmet. Nem húztam fel többé. Egy kis dobozba tettem, az édesanyám fényképe mellé.
Mert megtanultam valamit.
A férjem valóban elveszítette a képességét arra, hogy a saját lábára álljon.
Csakhogy nem a baleset miatt.
Hanem mert sokkal kényelmesebb volt neki, ha én egész életemben cipelem.
