A király remegő kézzel kapaszkodott az asztal szélébe.
– Mutasd meg még egyszer azt a medált! – kérte elcsukló hangon.
Emília lassan odalépett hozzá. A négyszáz vendég lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy az uralkodó a kezébe veszi az apró ezüstékszert.
A medál hátoldalába egyetlen dátumot véstek.
Harminc évvel korábbit.
– Ez lehetetlen… – suttogta a király.
Adrián visszafordult az ajtóból.
– Apám, mi történik?
Belsejében egy fiatal nő fényképe volt, mellette pedig egy újszülött kisfiú apró portréja.
A király szeme megtelt könnyel.
– Ki adta ezt neked?
– A nagyanyám – felelte Emília. – Halála előtt megkért, hogy ma este adjam át önnek.
Ekkor az egyik idős udvarhölgy felsikoltott.
Felismerte a fényképen látható nőt.
Harminc évvel korábban a királyi család egyik szolgálója volt, akit egy súlyos botrány után elbocsátottak.
A király lassan olvasni kezdte.
A levélből kiderült, hogy a szolgáló évekkel korábban egy tűzvészben kimentette a csecsemő Adriánt a lángoló gyermekszobából. A kisfiút a karjában vitte ki, miközben saját testével védte a tűztől.
Ám a palota akkori főtanácsadója eltitkolta a történteket. Attól tartott, hogy a királyi biztonsági szolgálat mulasztása botrányt okozna.
A szolgálót hallgatásra kényszerítették, majd elbocsátották.
A nő egész életében őrizte a medált, amelyet a kis herceg nyakából mentett le azon az éjszakán.
És volt még valami.
Emília nagyanyja volt az a szolgáló.
Emília szeméből könnyek hullottak.
– Mert azt akartam, hogy önmagamért szeress. Nem azért, amit a családom értetek tett.
A herceg lehajtotta a fejét.
Most értette meg, miért választotta felesége éppen azt a régi udvari dallamot a tánchoz.
A levél szerint a nagyanyja ezt dúdolta a karjában tartott kisfiúnak, miközben a füsttel teli folyosón menekült.
A király lassan felállt.
– Harminc évig azt hittem, hogy a fiamat a palotaőrök mentették meg. Ma megtudtam, kinek köszönhetem valójában az életét.
– Önök kinevettek egy asszonyt, aki szeretetből akart meglepetést szerezni a férjének. Pedig a családja nélkül ma nem lenne mit ünnepelnünk.
A teremben síri csend támadt.
Adrián odalépett Emíliához.
– Bocsáss meg – mondta halkan. – Nem azért, mert nem ismertem a történetet. Hanem mert amikor kinevettek, nem álltam melléd.
Emília sokáig hallgatott.
– Azt hittem, legalább te büszke vagy rám.
A herceg szeméből könny csordult ki.
Ezúttal ő nyújtotta a kezét a feleségének.
Emília elfogadta, de a mosolya mögött még ott volt a fájdalom.
Aznap este az egész palota megtapsolta őket.
A hercegné azonban később csendesen azt mondta a férjének:
– A tapsot könnyű elfogadni. Azt viszont soha ne felejtsd el, milyen érzés volt egyedül állnom ott, amikor mindenki nevetett.
Adrián nem felelt. Csak megszorította a kezét.
Mert aznap megtanulta, hogy egy férfi rangját nem a koronája mutatja meg, hanem az, hogyan bánik azzal, aki a legjobban szereti.
