Csendes este volt a farmon, és a lenyugvó nap szépsége kivonszolt a szabadba. Az ég meleg színekkel volt festve, és a levegő csendes volt. A kerítésnek támaszkodtam, és magamba szívtam a békés látványt, a távolban csendesen legelésző tehenekkel. Csináltam egy fényképet, és elküldtem a férjemnek, arra számítva, hogy ő is ugyanúgy élvezni fogja a megnyugtató látványt, mint én.
De a válasza meglepett.
„Közelíts rá a kerítésre” – írta vissza. „Nézd meg közelebbről.”
Zavartan kinagyítottam a fotót, és közelebbről megnéztem a kerítésoszlopot, ahol én támaszkodtam. Megesett a szívem. A fába vésve ott volt két monogram, egy halvány, kopott szívvel körülvéve – az enyém és az exemé. Ez a faragvány régről származott, még akkorról, amikor ez a hely különleges hely volt számunkra, elrejtve a világ elől. Egészen addig a pillanatig teljesen megfeledkeztem róla.
Próbáltam elmondani a férjemnek, hogy észre sem vettem a faragványt, hogy nem is emlékeztem rá, amíg meg nem láttam a fotót. De számára ez nem csak egy elfelejtett emlék volt – ez egy emlékeztető volt, hogy egy olyan helyen álltam, amely egykoron valaki mással együtt hordozott emlékeket.
A megfakult, alig látható betűk régi érzéseket ébresztettek benne. Annak ellenére, hogy megnyugtattam, hogy ez csak egy távoli emlék, valami a múltból, amit magam mögött hagytam, a hatása máris érezhető volt. Számára azok a halvány monogram jelképezték egy olyan részemet, amely még mindig a múltban maradt, még ha nem is akartam, hogy így legyen.
