Remegő kézzel emeltem le az első doboz fedelét.
Nem pénz volt benne.
Nem ékszer.
Hanem tizenkét gondosan becsomagolt boríték.
Mindegyiken egy dátum.
És egy rövid felirat.
„Ha nagyon hiányzom.”
„Az első karácsony nélkülem.”
A könnyek elhomályosították a szememet.
A legfelső levelet bontottam ki.
„Anya, ha ezt olvasod, akkor valószínűleg megint sírtál miattam. Kérlek, előbb igyál egy pohár vizet. Tudom, ilyenkor mindig elfelejted.”
Hangosan zokogni kezdtem.
Pontosan ezt tettem minden nap.
A következő borítékban egy közös fényképünk volt.
A hátuljára ezt írta:
Dobozról dobozra haladtam.
Mindegyik egy másik időszakra készült.
Születésnapokra.
Anyák napjára.
Arra a napra, amikor egyszer talán újra nevetni fogok… és bűntudatom lesz miatta.
Minden érzésre gondolt.
Minden fájdalmamra.
Otthon azonnal lejátszottam.
A lányom mosolygott a képernyőről.
Kicsit fáradtnak látszott, de a szeme ugyanúgy ragyogott.
– Szia, anya… Ha ezt látod, akkor sikerült meglepnem.
Nevetett.
– Tudom, most haragszol rám, amiért titkolóztam. De nem akartam, hogy amikor már nem leszek, teljesen egyedül maradj.
Egy pillanatra elhallgatott.
A hangja egyre halkabb lett.
– Kérlek… ne csak a dobozokat nyisd ki. Nyisd ki újra az életedet is.
A felvétel végén a kamerába integetett.
– És amikor egyszer megint boldog leszel… ne kérj bocsánatot érte. Az lesz a legnagyobb ajándék nekem.
Napokig nem tudtam megszólalni.
De attól a naptól kezdve minden hónapban csak egyetlen dobozt nyitottam ki.
Nem egyszerre.
Mert rájöttem, hogy a lányom nem a búcsúját hagyta rám.
Hanem egy szeretettel teli útmutatót ahhoz, hogyan tanuljak meg újra élni akkor is, amikor ő már nem lehet mellettem.
