– Az anyámtól. És szerintem ideje elmondaniuk, miért van az ő ruhája a kirakatukban…
A nevetés egy csapásra megszűnt.
A szalonvezető újra a fényképre nézett. Egy fiatal menyasszony állt rajta ugyanabban a ruhában, amely most néhány méterre tőlük, a kirakat mellett volt kiállítva.
– Ez lehetetlen – suttogta.
A nő elmondta, hogy édesanyja varrónő volt. Évtizedekkel korábban menyasszonyi ruhákat készített egy apró műhelyben, de soha nem lett belőle ismert tervező. Egyedül nevelte a lányát, majd súlyosan megbetegedett. Halála után alig maradt utána valami: néhány doboz, régi szabásminták és ez a fénykép.
A nő az elmúlt hónapokat átmeneti szállásokon töltötte. Elvesztette a munkáját, majd a lakását is. Aznap nem vásárolni érkezett.
Csak meglátta a kirakatot.
– Anyám azt mondta, ezt a ruhát saját magának készítette – mondta. – Később pénzre volt szüksége, ezért eladta egy műhelynek. De azt soha nem mondta, hogy mi történt vele utána.
Ekkor az egyik idősebb alkalmazott közelebb lépett.
– Ismerem ezt a nevet.
Mindenki felé fordult.
A szalon raktárából előkerült egy régi irattartó. A ruhát valóban évtizedekkel korábban vásárolta meg a vállalkozás elődje. Az évek során restaurálták, új kristályokat tettek rá, majd exkluzív darabként kezdték bemutatni.
Csakhogy az eredeti készítő neve idővel eltűnt a történetéből.
A nő nem kiabált.
– Nem pénzt akarok – mondta. – Csak egyszer szerettem volna magamon látni. Anyám mindig azt mondta, egyszer nekem adja. Erre már nem volt lehetősége.
A szalonvezető odalépett a próbababához.
– Segítsetek levenni.
Percekkel később a nő kilépett a próbafülkéből.
A ruha nem állt rajta tökéletesen. Kissé nagy volt, és a szabása egy másik kor divatját idézte. De amikor belenézett a tükörbe, a kezét a szája elé kapta.
– Anya… – suttogta.
Senki nem nevetett többé.
A szalonvezető végül közölte, hogy utánanéznek a ruha teljes eredetének, és az eredeti készítő nevét visszahelyezik mellé. A ruhát azonban nem ajándékozhatta egyszerűen oda: a tulajdonjogi és biztosítási kérdéseket előbb rendezni kellett.
Mielőtt elment, az a tanácsadó állította meg, aki elsőként akarta kidobni.
– Sajnálom – mondta halkan. – Úgy döntöttem magáról, hogy semmit sem tudtam önről.
A nő ránézett.
– Legközelebb ne várjon egy régi fényképre ahhoz, hogy valakit emberként kezeljen.
Aztán kilépett az ajtón ugyanabban a kopott ruhában, amelyben érkezett.
A kirakatban továbbra is ott állt a drága menyasszonyi ruha.
De attól a naptól kezdve már nem az ára volt mellette a legfontosabb történet.
