Néhány másodpercig nem válaszoltam.
– Miért kérdezed?
A vonal másik végén csend lett.
– Csak eszembe jutott, hogy nyitva hagytam az ablakot – mondta végül.
Hazudott. A hálószoba ablaka előttem volt. Zárva.
Miután letettük, kihúztam a meglazított deszkát. A fekete zacskó mögötte volt, egy keskeny résbe préselve.
Amikor kibontottam, nem valami rémisztő dolgot találtam.
Hanem ruhákat.
Először csak értetlenül álltam.
Aztán megláttam alattuk a borítékot.
Számlák voltak benne egy közeli önkiszolgáló raktárból. Három hónapra visszamenőleg.
Másnap elmentem a címre.
Nem törtem fel semmit. A recepción egyszerűen megkérdeztem, szerepel-e a férjem neve náluk. Az alkalmazott természetesen nem adott ki részleteket, de amikor kifelé indultam, megláttam valakit a parkolóban.
A férjem öccsét.
Azt az embert, akiről úgy tudtam, két éve másik államban él.
– Tudnom kell, mi történik – mondtam.
Végül elmondta.
Hónapokkal korábban elvesztette az állását és a lakását. Szégyellte bevallani a családnak. A férjem titokban fizetett neki egy apró raktárhelyiséget, ahol a holmiját tartotta, és rendszeresen vitt neki tiszta ruhát.
Csakhogy az öccse néha napokra eltűnt, a férjem pedig a koszos ruhákat hazahozta kimosni.
De nem akarta, hogy megtudjam.
– Miért rejtette az ágyba? – kérdeztem.
Az öccse keserűen elmosolyodott.
Aznap este felhívtam a férjemet.
Nem a testvére miatt voltam dühös.
Hanem a három hónap hazugság miatt.
Amikor másnap hazajött, sokáig ültünk a konyhában.
– Azt hittem, szégyellnéd őt – mondta.
– Te döntötted el helyettem, hogyan reagálnék.
Erre nem tudott mit mondani.
A matracot végül lecseréltük.
De sokáig nem a szag jutott róla eszembe.
Hanem az, milyen könnyen kezdődik egy komoly repedés két ember között egyetlen mondattal:
„Nincs semmi baj.”
Pedig néha pontosan akkor kellene beszélni, amikor a legnehezebb.
