– Honnan ismered? – kérdezte a férfi.
A telefonozó fiú nem válaszolt rögtön.
Újra a fényképre nézett.
– Ő… ő dolgozott apám műhelyében.
A férfi arca megfeszült.
A fiú elmondta, hogy gyerekkorában többször látta a sírban nyugvó férfit. Évekkel korábban az apja autószerelő műhelyében dolgozott, és egyszer olyasmit tett érte, amit a család sosem felejtett el.
Amikor a fiú apja súlyosan megsérült, hónapokig nem tudott dolgozni. A műhely majdnem bezárt.
A férfi, akinek most a sírja előtt álltak, minden héten odajárt.
Ingyen.
Nyitotta a műhelyt, elvégezte a sürgős munkákat, majd esténként átadta a bevételt a családnak.
– Apám azt mondta, nélküle elveszítettünk volna mindent – mondta a fiú.
A másik kettő már nem nevetett.
A gyászoló férfi lehajolt a fényképért.
– Akkor azt is tudnod kellene, milyen ember volt.
A fiú szégyenkezve lehajtotta a fejét.
Ekkor azonban a legagresszívebb társa türelmetlenül közbevágott.
A telefonozó fiú elé állt.
– Én nem csinálom.
– Most komolyan?
– Igen.
A helyzet egyre feszültebb lett, de a gyászoló férfi továbbra sem emelte fel a kezét.
Csak elővette a telefonját.
– Menjetek el – mondta. – Most még megtehetitek.
Amikor kettesben maradtak, a férfi visszatette a fényképet a sír mellé.
– Miért volt ez magánál? – kérdezte a fiú.
A férfi sokáig hallgatott.
Aznap volt pontosan tíz éve, hogy a barátja meghalt.
Fiatal koruk óta ismerték egymást. Együtt dolgoztak, együtt nevelték fel a gyerekeiket, és amikor a férfi felesége meghalt, a barátja volt az, aki hónapokon át minden reggel bekopogott hozzá, nehogy teljesen egyedül maradjon.
A fénykép az utolsó közös kirándulásukon készült.
– Azt hittem, csak valami öregember – mondta végül a fiú.
A fiú nem tudott mit mondani.
Mielőtt elment volna, lehajolt, és megigazította a szélben eldőlt virágokat.
Másnap a gyászoló férfi újra kiment a temetőbe.
A síron a saját csokra mellett egy másik, kisebb csokrot talált.
Nem volt rajta név.
Csak egy összehajtott papírlap.
„Apám szerint ő akkor segített rajtunk, amikor senki más nem tette. Tegnap szégyent hoztam arra, amit tőle tanult. Sajnálom.”
Aztán halványan elmosolyodott.
– Úgy látszik, még mindig embereket terelsz jó irányba, testvér.
Nem kellett verekedés.
Nem kellett látványos bosszú.
Aznap egyetlen régi fénykép elég volt ahhoz, hogy egy fiú először értse meg: soha nem tudhatjuk, milyen történetet hordoz magában az az ember, akit egyetlen pillantás alapján gyengének és jelentéktelennek ítélünk.
