Chloé megállt néhány méterre az apjától.
Nem kiabált. Nem rohant oda. Először végignézett a szétszóródott iratokon, aztán Marcel poros nadrágján és sérült térdén.
– Ki ért hozzá az apámhoz?
A nevetés teljesen megszűnt.
A polgármester próbálta visszanyerni a magabiztosságát.
– Kisasszony, ez önkormányzati ügy. Az édesapja sajnos nem hajlandó együttműködni.
Chloé egyik kísérője ekkor elővette a telefonját.
– Már rögzítjük – mondta nyugodtan.
Chloé odalépett Marcelhez, felsegítette, majd leporolta a nadrágját.
– Jól vagy?
– Voltam már jobban – morogta az öreg.
Ezután Chloé felvette a földről az egyik szerződést. Alig fél percig olvasta, amikor elmosolyodott.
– Ezt akarják aláíratni vele?
– Ez egy teljesen szabályos ajánlat – vágta rá a polgármester.
– Nem. Ez egy ajánlatnak álcázott nyomásgyakorlás.
Marcel ekkor nézett először igazán elégedetten a polgármesterre.
Chloé ugyanis nem egyszerűen „Párizsba ment”, ahogy a faluban éveken át emlegették. Jogi pályára lépett, majd olyan föld- és ingatlanügyekkel kezdett foglalkozni, amelyekben önkormányzatok, befektetők és nagy fejlesztések kerültek egymással szembe.
És Marcel hetekkel korábban elküldte neki az első levelet, amelyet a városházától kapott.
Chloé tehát pontosan tudta, mi készül.
Sőt, azért érkezett két emberrel, mert aznap reggelre hivatalos találkozót beszélt meg az apjával. Arra azonban nem számított, hogy mire odaér, már erővel próbálják megszerezni az aláírását.
– Apám nem ír alá semmit – mondta. – És innentől minden kapcsolatfelvétel rajtam keresztül történik.
A polgármester azzal fenyegetőzött, hogy majd elindítják a kisajátítási eljárást.
– Akkor ezt előtte érdemes elolvasnia.
Kiderült, hogy a tervezett szállodaprojekt több olyan területet is érintett, amelyek besorolásával és a szükséges engedélyekkel kapcsolatban komoly kérdések merültek fel. Chloé már hivatalosan is kezdeményezte ezek felülvizsgálatát.
A polgármester ekkor már nem mosolygott.
A három szomszéd közül Jacques lépett elő elsőként.
– Marcel… én nem tudtam, hogy idáig fajul.
Az öreg ránézett.
– De azt láttad, hogy a földön vagyok.
A fekete autók nem sokkal később ugyanazon a poros úton távoztak, amelyen érkeztek. A szerződések pedig aláíratlanul maradtak.
Chloé leült apja mellé a régi kőpadra.
– Miért nem hívtál hamarabb?
Marcel vállat vont.
– Azt mondtad, ma jössz. Gondoltam, megvárlak.
Chloé elnevette magát, aztán átölelte.
A birtok ügye ezzel még nem ért véget. Papírmunka, meghallgatások és hosszú viták következtek. De attól a reggeltől kezdve senki sem jelent meg többé Marcel udvarán azért, hogy erővel írasson vele alá bármit.
– Nyolcvankét éves vagyok. Attól még nem lettem láthatatlan.
Chloé megszorította a kezét.
Mert azon a reggelen nem az bizonyult a legnagyobb tévedésnek, hogy néhány ember megpróbálta megszerezni egy idős gazda földjét.
Hanem az, hogy összekeverték az öregséget a védtelenséggel.
