A fiú néhány másodpercig csak állt a mikrofon előtt.
A kezében tartott papír nem bizonyítvány volt. Nem kitüntetés. Egy régi levél volt az iskola igazgatójától, amelyet évekkel korábban Martának címeztek.
Aznap délután találta meg egy fiók mélyén.
– Ebben az áll, hogy a nagymamámnak évekkel ezelőtt másik munkát ajánlottak – kezdte.
Marta lehajtotta a fejét.
A teremben teljes csend lett.
A fiú elmondta, hogy a nagymamája azért maradt takarító az iskolában, mert az új állás esti műszakkal járt volna. Több pénzt kereshetett volna, de akkor nem tudott volna érte menni, amikor kicsi volt. Nem tudott volna segíteni a leckében. Nem ülhetett volna ott minden iskolai előadáson.
Aztán elővette a levél második oldalát.
Marta éveken keresztül rendszeresen vállalt pluszműszakokat, és a pénzt félretette az unokája továbbtanulására.
– Miközben néhányan azon nevettetek, hogy felmosta utánatok a folyosót, ő azért dolgozott, hogy nekem egyszer ne kelljen feladnom az álmaimat.
Valaki a terem hátuljában lehajtotta a fejét.
A fiú hangja megremegett.
– Én pedig soha nem tudtam, mennyi mindent adott fel.
Marta már sírt.
– Nem azért csináltam, hogy ezt elmondd mindenkinek – mondta halkan.
– Tudom. Pont ezért kell tudniuk.
Ekkor történt valami, amire egyikük sem számított.
Az egyik fiú, aki korábban a leghangosabban nevetett, felállt.
Nem tapsolt.
Csak annyit mondott:
– Sajnálom.
Utána egy lány is felállt. Aztán még valaki.
De az unokája számára nem is ez volt a legfontosabb.
Visszament hozzá, ismét kinyújtotta a kezét.
– Akkor most megkapom azt a táncot?
Marta a könnyein keresztül elmosolyodott.
– Ha nem taposol a lábamra.
A fiú felnevetett.
Amikor újra megszólalt a zene, ketten léptek a parkettre.
A fiú pedig azon az estén értette meg igazán, hogy szégyellni soha nem azt kell, aki becsületes munkával érted küzd.
Hanem azt, ha túl későn vesszük észre, milyen hatalmas szeretet rejtőzött a legegyszerűbb áldozatok mögött.
