Újra és újra visszatekertem a felvételt.
A férfi hangja ismerős volt, de képtelen voltam felidézni, honnan.
A régi esküvői fényképen a háttérben állt, távol a vendégektől. Eszter akkor azt mondta, egy régi családi ismerős.
Most azonban a sírjánál a lányának nevezte.
Másnap reggel elmentem a temetőbe, és megkerestem a borítékot.
A nevem állt rajta.
Odabent egy levél és egy megsárgult születési anyakönyvi kivonat másolata volt.
A levél első mondata után le kellett ülnöm.
A férfi valóban Eszter édesapja volt.
Csakhogy a feleségem mindig azt állította, hogy az apja gyermekkorában meghalt.
A levélből kiderült, hogy a férfi évekkel korábban súlyos pénzügyi visszaélésbe keveredett, amely miatt börtönbe került.
Eszter akkor még fiatal volt, és minden kapcsolatot megszakított vele.
De volt valami más is.
Három évvel a halála előtt Eszter titokban találkozott az apjával.
A férfi akkor már súlyos beteg volt, és segítséget kért tőle.
Nem a saját megtakarításából.
Hanem abból az összegből, amelyet közösen gyűjtöttünk egy ház megvásárlására.
A feleségem később mindent visszafizetett, de soha nem merte elmondani, hová tűnt átmenetileg a pénz.
A levél végén az apja ezt írta:
„Amikor Eszter megbetegedett, könyörgött, hogy ne áruljam el neked. Attól félt, elveszíti a bizalmadat. Most már nem bírom tovább magamban tartani.”
Sokáig ültem a temető padján.
Nem a pénz miatt fájt.
A következő szombaton korábban érkeztem.
Pontosan 7:43-kor megállt a sötét autó.
Az idős férfi kiszállt, kezében újabb virágcsokorral.
Amikor meglátott, megtorpant.
– Maga Gergő?
Bólintottam.
Az öregember szemébe könnyek gyűltek.
Leültünk a sír melletti padra.
Hosszú ideig beszélgettünk.
Elmesélte Eszter gyermekkorát, a régi családi ünnepeket, és azt is, mennyire büszke volt rá.
Aztán elővett egy másik fényképet.
Eszter mosolygott rajta, talán hatéves lehetett.
– Ezt megtarthatja – mondta.
Hazavittem a képet, és a feleségem többi fényképe mellé tettem.
De idővel megértettem, hogy az ember, akit szeretünk, nem mindig meri megmutatni életének legfájdalmasabb részeit.
Azóta néha együtt megyünk ki a temetőbe.
Ő fehér liliomokat hoz.
Én pedig vörös rózsákat.
És amikor a sírnál állunk, már nem azt kérdezem magamtól, milyen titkokat vitt magával Eszter.
Hanem arra gondolok, mennyi mindent őrizhet valaki a szívében, miközben mi azt hisszük, teljesen ismerjük.
