Az étterem tulajdonosa görcsösen szorította a borítékot.
– Mindenki menjen vissza a helyére! – szólt rá a kíváncsian figyelő vendégekre.
Az idős férfi nyugodtan nyújtotta ki a kezét.
– Az a levél Annának szól.
A tulajdonos azonban nem adta vissza.
– Ki maga valójában?
– Gábor vagyok. Éva férje voltam.
Anna kezéből majdnem kiesett a kávéskanna.
Három hónappal korábban váratlanul meghalt.
– A feleségem sokat mesélt rólad – mondta Gábor. – Azt írta, te voltál az egyetlen ember, aki akkor is kedves volt hozzá, amikor már alig emlékezett valamire.
Anna zavartan megrázta a fejét.
– Csak kiszolgáltam.
– Nem. Amikor eltévedt, hazakísérted. Amikor elfelejtette a pénztárcáját, nem hoztad zavarba. És amikor ugyanazt a történetet ötször mondta el, ötször hallgattad végig.
A tulajdonos közbevágott:
– Ettől még nem kellett volna szegénynek tettetnie magát!
– Nem Annát vizsgáltam. Magát.
Csend lett.
Elmondta, hogy a felesége kisebbségi tulajdonosa volt annak az épületnek, amelyben az étterem működött. Halála előtt azonban gyanítani kezdte, hogy a tulajdonos rendszeresen levon pénzt az alkalmazottak borravalójából, és hiányokra hivatkozva nem fizeti ki a túlórákat.
Gábor ezért érkezett mindennap egyszerű ruhában.
Figyelte, hogyan bánnak a vendégekkel.
Látta, hogy Anna a saját pénzéből egészíti ki a reggelijét.
És azt is látta, ahogy a főnöke később ugyanazt az összeget „kasszahiányként” újra levonja a fizetéséből.
Az elegáns nő ekkor előrelépett.
– Én a család ügyvédje vagyok.
Az egyik férfi pedig egy mappát tett a pultra.
Bérpapírok, kamerafelvételek és hónapokra visszamenő kimutatások voltak benne.
Kiderült, hogy nemcsak Annát károsították meg.
A szakácstól, a mosogatótól és két másik pincértől is rendszeresen vontak le kisebb összegeket, abban bízva, hogy senki sem mer panaszkodni.
A tulajdonos arca elsápadt.
– Mit akarnak?
– Először is visszafizeti minden dolgozó pénzét – felelte Gábor. – Másodszor ma elhagyja az éttermet.
A férfi felnevetett.
– Nem rúghat ki a saját helyemről!
Gábor az asztalra tette a tulajdoni lapot.
Az épület és az étterem többségi része Éva halála után rá szállt.
A borítékban azonban nem felmondás volt.
Anna bontotta fel végül.
Éva még életében félretett annyi pénzt, hogy Anna befejezhesse az ápolói képzést, amelyet a magas tandíj miatt félbehagyott.
A levél végén mindössze néhány sor állt:
„Te minden reggel úgy bántál velem, mintha számítanék. Most én szeretném, ha végre te is elhinnéd ugyanezt magadról.”
Anna sírni kezdett.
– Nem fogadhatom el. Nem azért segítettem neki, hogy kapjak valamit.
Gábor elmosolyodott.
– Pontosan ezért rád hagyta.
Még hónapokig dolgozott ott részmunkaidőben, miközben visszatért az iskolába. Gábor felújíttatta a helyet, de a régi piros boxokat meghagyta.
Az egyik asztal fölé kikerült Éva fényképe.
Évekkel később Anna egészségügyi dolgozóként tért vissza ugyanoda reggelizni.
Pontosan 7:15-kor.
Gábor már a megszokott helyén ült.
Amikor elővette a pénztárcáját, Anna mosolyogva eltolta a kezét.
– A mai reggelit én fizetem.
– Ezt már egyszer megbeszéltük.
– Igen – felelte Anna. – De a kedvesség nem tartozás. Az továbbadásra való.
