A dobozban nem gyűrű volt.
Nem ékszer.
És nem is romantikus ajándék.
Egy vastag köteg papír feküdt benne.
A mostohaanyám értetlenül nézett a férfira.
– Ez meg mi?
– Az a meglepetés, amiért idejöttem – válaszolta.
Kiderült, hogy a férfi nem aznap költözött volna be.
A sárga dobozt viszont ő készítette.
Az előző este ugyanis kapott egy telefonhívást.
Apám ügyvédjétől.
A férfi korábban egyszer találkozott apámmal, amikor a mostohaanyám bemutatta neki mint „régi családi ismerőst”.
Apám már akkor gyanút fogott.
És néhány héttel a halála előtt módosított bizonyos rendelkezéseket.
A lakás, amelyből éppen kidobtak, nem maradt automatikusan a mostohaanyámé.
A mostohaanyám meghatározott ideig használhatta volna, amíg rendezi a saját lakhatását.
De ettől még nem volt joga kizárni engem.
A sárga dobozban ennek a dokumentumai voltak másolatban, valamint az ügyvéd levele, amelyben találkozót kért tőlünk.
– Te tudtál erről?! – fordult felém.
Megráztam a fejem.
Tényleg nem tudtam.
A férfi ekkor a szétszórt ruháimra mutatott.
A mostohaanyám arca megváltozott.
– Félreérted. Ő már tizennyolc éves!
– És három hete temette el az apját.
Csend lett.
A szomszédok még mindig az erkélyeken álltak.
Én pedig apám törött fényképét szorítottam magamhoz.
A férfi lassan kivette az autójából az egyik dobozt.
Azt hitte, mégis felviszi.
Ehelyett visszatette a csomagtartóba a sárga dobozt is.
– Nem költözöm ide.
– Tessék?
– És szerintem neked most nem velem kellene foglalkoznod.
Még aznap este felhívtam apám ügyvédjét.
Ő volt az első, aki figyelmeztetett, hogy semmit ne próbáljak egyedül megoldani. A lakás tulajdonjogát és a mostohaanyám használati jogát hivatalosan kellett tisztázni.
Hetekig tartott, mire minden dokumentumot átnéztek és megállapodás született.
Addig egy barátnőmnél maradtam.
A mostohaanyám végül kiköltözött a számára biztosított határidőn belül.
A barátja pedig már azon a délutánon elment.
Amikor hetekkel később először léptem vissza a régi szobámba, szinte teljesen üres volt.
A padlón azonban találtam egy apró üvegszilánkot.
A törött képkeretből maradhatott ott.
Sokáig csak néztem.
Aznap nem az volt a legfontosabb, hogy végül kié lett a lakás.
Hanem az, hogy amikor a mostohaanyám kidobálta az ablakon mindazt, amiről azt hitte, hogy az enyém, egy dolgot nem tudott utánuk hajítani:
azt, amit apám már jóval korábban gondosan rám hagyott.
