A férfi óvatosan lehajolt, és lassan lehúzta a hátizsák cipzárját.
A keze remegett.
Arra számított, hogy néhány személyes holmit talál benne.
Ehelyett egy bekapcsolt túrarádió halk sercegése törte meg a csendet.
Mellette egy összegyűrt térkép feküdt, amelyre piros filccel egyetlen helyet karikáztak be.
A fotósok egymásra néztek.
Most már biztosak voltak benne, hogy a ló nem véletlenül vezette őket idáig.
Azonnal értesítették a segélyhívót, és elküldték a pontos helyzetüket.
Nyugtalanul járkált a kidőlt fa körül, időnként felnyerített, majd újra ugyanarra a bokros részre nézett.
Az egyik fotós követte a tekintetét.
Óvatosan félrehajtotta az ágakat.
Néhány méterrel beljebb egy fiatal túrázó feküdt a földön.
Eszméletlen volt, de még lélegzett.
Az egyik lábát vastag ág szorította a talajhoz, ezért képtelen volt kiszabadulni.
A telefonja összetört mellette.
A fotósok azonnal mellé térdeltek.
Betakarták a kabátjaikkal, vizet adtak neki, és folyamatosan beszéltek hozzá, amíg a mentők meg nem érkeztek.
Néhány perc múlva már hallatszottak a szirénák.
A mentőcsapat gyorsan átvette az ellátását, majd óvatosan kiszabadították a kidőlt ág alól.
Az egyik mentős később elárulta, hogy ha még néhány órán át ott marad egyedül, a kihűlés miatt aligha élte volna túl az éjszakát.
Miközben mindenki a sérült körül dolgozott, a ló végre megnyugodott.
Lassan odalépett a fiatal túrázóhoz, finoman megszagolta a kezét, majd lehajtotta a fejét.
– Ő… az enyém…
Kiderült, hogy a ló megbotlott ugyan a menekülés közben, de nem futott el.
Amikor a gazdája megsérült, addig bolyongott az erdei utakon, amíg végül embereket nem talált.
Ahelyett, hogy elmenekült volna, újra és újra visszavezette őket oda, ahol a gazdája segítségre szorult.
Néhány héttel később a két fotós levelet kapott.
A fiatal férfi már otthon lábadozott.
A levélhez egy fényképet is mellékelt.
A hátoldalára csak egyetlen mondatot írt:
„Sokan azt mondják, én mentettem meg őt… pedig azon a napon valójában ő mentette meg az életemet.”
