Néhány másodpercig csak némán bámultam a két rendőrt.
– Tessék… fáradjanak be.
Az idősebb tiszt lassan levette a sapkáját.
– Mielőtt bármit mondanánk, szeretnénk tudni, mióta lakik ebben a házban.
– Nyolc éve.
– És a szomszédja? Régóta ismerte?
– Két éve költözött ide. Mindig udvarias volt. Segített a csomagokkal, lenyírta a füvet, ha beteg voltam… Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmit tenne.
A rendőr bólintott.
– Igen. Azt mondta, születésnapi összejövetelt tart.
– Nem volt semmilyen összejövetel.
A gyomrom görcsbe rándult.
– Akkor mit keresett ott két teljes napon át?
A rendőr egy fényképet tett az asztalra.
A saját kertem volt rajta.
A hatalmas gödör.
– Ma reggel kaptunk egy névtelen bejelentést – mondta. – Mire kiértünk, a doboz már nyitva volt.
– Mi volt benne?
– Régi iratok. Fényképek. Néhány megsárgult térkép és egy napló.
Meglepődve néztem rá.
– Ennyi?
– Igen.
– Akkor miért jöttek hozzám?
– Mert a napló első oldalán az ön házának címe szerepelt. És egy név.
– Milyen név?
– Az ön nagyapjáé.
Teljesen ledermedtem.
A nagyapám harminc éve meghalt.
Alig tudtam róla valamit.
– Ezt nem értem…
A rendőrök elmondták, hogy a napló szerint a fémdobozt még évtizedekkel korábban ásták el.
Úgy tűnt, a szomszéd valahonnan tudomást szerzett róla.
Ezért kérte el a kertemet.
Nem a föld kellett neki.
Hanem az, ami alatta rejtőzött.
– És most hol van? – kérdeztem.
– Ezt próbáljuk kideríteni.
– Van még valami.
– Igen?
– A dobozból hiányzott valami.
– Micsoda?
– A napló szerint egy kis fából készült ládának is ott kellett volna lennie. De az már nem volt a gödörben.
Azonnal Mark jutott eszembe.
Ő nyitotta fel először.
Valószínűleg elvitte.
A következő napokban az egész környék erről beszélt.
Kiderült, hogy Mark már hetekkel korábban felmondta a munkahelyét, eladta az autóját, és titokban kiadta a házát.
Minden lépése egyetlen cél felé vezetett.
Eltűnni.
Három héttel később végre hírt kaptam.
Nem a rendőrségtől.
Egy névtelen borítékot hozott.
Feladó nem volt rajta.
Belül csak egyetlen fénykép lapult.
Mark állt rajta egy ismeretlen vasútállomáson.
A kezében ugyanaz a kis faláda volt, amelyről a napló írt.
A hátoldalra mindössze egyetlen mondatot írt:
„Sajnálom… de ha tudnád, mi volt benne, te is utánam indultál volna.”
A hiányzó láda azonban soha nem került elő.
Mark sem.
A gödröt azóta betemették, a kert újra zöldell.
De valahányszor arra a helyre nézek, mindig ugyanaz a kérdés jut eszembe:
Mit talált ott valójában a szomszédom… amiért hajlandó volt egyik napról a másikra hátrahagyni az egész addigi életét?
