Nora könnyes szemmel nézett a kamerába.
– Ha ezt a felvételt látjátok, akkor már nem vagyok életben.
Meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében.
Amélia némán fogta a kezem.
– Olivér… először is köszönöm. Tudtam, hogy ha velem történik valami, te soha nem hagyod magára Leót.
Nagyot nyeltem.
Nora mély levegőt vett.
– Most el kell mondanom az igazságot az apjáról. Nem azért hallgattam eddig, mert szégyelltem… hanem mert féltem.
– Leo édesapja nem tudja, hogy létezik egy fia.
Meglepődve néztünk egymásra.
– Tizenöt évvel ezelőtt egy férfi mentette meg az életemet egy autóbaleset után. Rövid ideig együtt voltunk, de másnap eltűnt. Csak később tudtam meg, hogy tanúvédelmi programba került, mert egy veszélyes bűnszervezet ellen vallott. Minden kapcsolatot megszakítottak vele, még a nevét is megváltoztatták. Mire rájöttem, hogy terhes vagyok, már lehetetlen volt megtalálnom.
A videón Nora elővett egy borítékot.
– Ebben megtaláljátok a valódi nevét, mielőtt eltűnt. Ha egyszer biztonságos lesz, keressétek meg. De csak akkor, ha Leo is akarja.
A felvétel véget ért.
A szobában néma csend lett.
Nem is tudtuk, hogy végighallgatta.
A kezében még mindig a megvarrt plüssnyuszit tartotta.
– Szóval… egész életemben volt egy apám, aki nem is tudott rólam?
Könnyek szöktek a szemembe.
– Igen… úgy tűnik.
Leo hosszú ideig hallgatott.
Aztán odalépett hozzám.
Átölelt.
Olyan erősen, mint kétéves korában.
– Ő adott nekem életet… de te tanítottál meg élni.
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
Néhány hónappal később felkerestük azt a férfit.
Már más néven élt, távol a régi életétől.
Amikor megtudta, hogy van egy tizenöt éves fia, először megszólalni sem tudott.
– Elkéstem?
Leo rám nézett.
Mosolyogtam.
– Soha nem késő megismerni az igazságot.
Aznap Leo nem egy apát választott a másik helyett.
Hanem egy családot nyert.
És én akkor értettem meg, hogy az apaságot nem a vér dönti el.
