A nap szokásosan indult. Napos park, gyereknevetés, kacsák a vízben. A családok a fűben ültek, valaki buborékokat fújt, más fényképezett a szökőkútnál. Minden békés volt — egészen addig, amíg a tó közepén meg nem mozdult a víz.
Először senki sem figyelt fel rá. Azt hitték, a szél. De a fodrozódás erősödött, körök tágultak, mintha valami alulról nyomná a vizet. Egy pár kacsa hirtelen felröppent, és ekkor mindenki meglátta: a mélyből valami sötét, csillogó, sikamlós dolog emelkedett ki.
Valaki sikoltott. A felszínen egy hosszú, fekete alak jelent meg — vastag, mint egy kígyó. Lassan mozgott, egyre magasabbra. Az emberek felugrottak, gyerekeket kaptak fel, rohantak.
— Istenem, mi ez?! — kiáltotta egy nő.
Egy férfi közelebb lépett, de a „kígyó” hirtelen rándult — és a vízből egy fémes szél emelkedett ki. Utána még egy. Mindenki ledermedt. Ez nem élőlény volt. Ez egy hatalmas, meghajlott fémdarab, sár borította, rajta repedések és furcsa szimbólumok.
— Cső! — kiáltotta valaki, de a hangja remegett. Nem, ez más volt.
Amikor a mentők megérkeztek, partra húzták. A vastag iszapról lassan előtűntek a betűk:
„USN — DEEP RESEARCH, 1964.”
A tudósok hetekig vitáztak. Egyesek szerint a hidegháború idejéből származó vízalatti drón darabja volt, mások szerint valami, aminek soha nem kellett volna ott lennie.
De akik látták, csak egy dolgot jegyeztek meg: attól a naptól a víz már sosem volt nyugodt. Még hónapokkal később is, amikor a szél végigsuhant a felszínen, mintha valami még mindig mozogna odalent.
