A csend szinte elviselhetetlen volt.
Anyám remegő hangon kérdezte:
– Ugye… a keresztneved régen nem Dávid volt?
A férfi megmerevedett.
Lassan bólintott.
– Gyerekkoromban… igen.
Senki sem értette, mi történik.
Anyám könnyes szemmel ült vissza.
A férfi némán hallgatta.
– Volt egy kis faautója… amit soha nem engedett el.
A férfi keze remegni kezdett.
Lassan elővette a pénztárcáját.
Egy apró, kopott faautó lapult benne.
– Ezt… még mindig magamnál hordom.
Anyám sírva fakadt.
A férfi lehajtotta a fejét.
Elmesélte, hogy nevelőcsaládról nevelőcsaládra került, később elveszítette a munkáját, majd az otthonát is.
Évekig az utcán élt.
– Azt hittem, már senki sem emlékszik rám.
Apám odalépett hozzá.
– Ma este nem azért jöttél ide, hogy valaki vőlegényét eljátszd.
Hanem azért, hogy végre újra emberként bánjanak veled.
Nem a szüleim kérdezgettek tovább a házasságról.
Hanem órákon át hallgatták a történetét.
A vacsora után apám munkát ajánlott neki a saját vállalkozásánál.
Anyám segített lakást találni.
Én pedig rájöttem, hogy már rég nem szerepet játszunk.
Néhány hónappal később már nem kellett senkit sem megkérnem, hogy játssza el a vőlegényemet.
Mert az a férfi, akit egyetlen estére hívtam meg az életembe, valóban annak az embernek bizonyult, akivel el tudtam képzelni a jövőmet.
