Tökéletes pár voltak. A barátaik irigyelték őket — a ház, a tervek, az utazások, a képek, rajtuk a felirat: „örökké”.
Egészen addig az éjszakáig, amikor megszólalt a telefon.
— A felesége balesetet szenvedett, — mondta a hang.
Ő rohant, nem is érezte az utat maga alatt. Amikor odaért, az orvosok azt mondták: túlélte, de a gerincsérülése súlyos.
Eleinte le sem vette róla a szemét. Etette, kötéseket cserélt, hallgatta az orvosokat.
Aztán jött a fáradtság. Az ingerültség. A csend.
Három hónap múlva csendben összepakolt.
— Nem tudok így élni, — mondta. — Fáj így látnom téged.
És elment.
Ő egyedül maradt.
A nappalok és éjszakák összefolytak, és csak a gépek zaja emlékeztette arra, hogy még itt van.
Aztán egy nap megjelent egy új gyógytornász. Egy fiatal férfi, kedves szemekkel.
Nem sajnálta, nem mondta, hogy „tarts ki” — csak jött minden nap, és rávette, hogy megtegye azt, amit lehetetlennek hitt.
Lépésről lépésre, könnyről könnyre tanult újra uralkodni a testén.
Egy nap azt mondta:
— Ma megpróbáljuk támasz nélkül.
Félt, de engedelmeskedett.
És hónapok óta először — lépett egyet.
Eltelt egy év.
Újra járt. Először bottal, aztán nélküle. Élt, nevetett, újra önmaga volt. És mellette ott volt ő — az, aki nem sajnált, hanem hitt.
Azon a napon, a bevásárlóközpontban, a kirakat előtt állt.
A volt férje azonnal felismerte — ugyanaz a mosoly, ugyanaz a csillogás a szemében. Csak most egy másik férfi állt mellette.
Közelebb ment… és megdermedt.
Mert felismerte.
Az a férfi volt, akinek valaha ő maga nem adott munkát, mondván, „nem elég jó szintű”.
Aki segítséget kért tőle, de csak egy hideg pillantást kapott.
És most ő tartotta kézen az exfeleségét.
Ott állt, képtelen volt felemelni a fejét.
Ő pedig csak nyugodtan nézett rá, harag nélkül.
— Tudod, — mondta halkan, — néha Isten nem bosszúért hozza vissza az embereket. Hanem hogy megmutassa, ki tud igazán szeretni.
