Adél megállt a folyosón.
A tekintete a plüssnyuszira szegeződött.
Mintha egyszerre megszűnt volna körülötte a világ.
– Hol… hol találta ezt? – kérdezte alig hallhatóan.
A nő óvatosan megsimította a játék kopott fülét.
– Amikor hároméves voltál, minden este ezzel aludtál.
Nem tudtam megszólalni.
Adél lassan felém fordult.
Összeszorult a gyomrom.
– Ez nem lehet. Soha nem láttam ezt a nyuszit.
A nő bólintott.
– Mert nem volt vele a baleset éjszakáján.
Behívtam.
Leültünk.
A nappaliban olyan csend lett, hogy még az óra kattogását is hallottam.
Elmesélte, hogy tizenhat évvel korábban válófélben volt.
Aznap este a volt férje engedély nélkül vitte magával Adélt.
Nem egyedül utazott.
Két ismerősével indult útnak.
Útközben történt a baleset.
A férfi és a két utas meghalt.
A dokumentumok összekeveredtek.
A nő napokig kereste a lányát.
De mire kiderült volna a tévedés, az ügyet lezárták.
Az iratok hibásak maradtak.
– Évekig pereskedtem – mondta könnyes szemmel. – Azt mondták, nincs bizonyítékom.
Ezután elővett egy megsárgult mappát.
DNS-vizsgálatok.
Bírósági határozatok.
Mind azt bizonyították, hogy a nyomozás során súlyos adminisztrációs hibák történtek.
Adél végig némán hallgatta.
Végül odasétált hozzám.
Megfogta a kezem.
– Apa… attól még te vagy az apám.
A szemem megtelt könnyel.
A nő is sírni kezdett.
– Akkor mit szeretnél? – kérdeztem.
Rám mosolygott.
Fájdalmasan.
– Csak azt, hogy a lányom végre tudja, honnan jött.
Adél ekkor mindkettőnkhöz odalépett.
Egyik kezével engem ölelt át.
A másikkal az édesanyját.
Elmosolyodott a könnyei között.
– Ma rájöttem, hogy néha a sors kettőt ad.
Aznap este senki sem veszített el senkit.
Épp ellenkezőleg.
Egy tizenhat évvel korábban elrontott történet végre megkapta azt a befejezést, amit már régen megérdemelt.
