Lehajoltam a levélért.
Újra elolvastam az első sort.
„Anya… ha ezt olvasod, akkor egész életemben tévedtél velem kapcsolatban.”
A könnyeimtől alig láttam.
– Mit jelent ez? – kérdeztem.
A szőke lány megszorította a kezem.
– Olvasd tovább.
Nagy levegőt vettem.
Rápillantottam a gyerekekre.
Mind sírtak.
„Amikor elköltöztünk, magányos voltam. Ők tanítottak meg újra nevetni. Nem bajba vittek. Hanem kihúztak belőle.”
Éreztem, ahogy összeszorul a torkom.
„Az utolsó három hónapban minden szombaton találkoztunk titokban. Nem bulizni jártunk.”
A fiú ekkor elővett egy vastag mappát.
Tele fényképekkel.
A másodikon hajléktalanoknak osztott ételt.
A harmadikon gyerekekkel festett egy kórházban.
– Mi ez? – suttogtam.
– Ez volt a hétvégi programunk – mondta a fiú. – Angi találta ki.
Lapozni kezdtem.
Minden képen mosolygott.
Őszintén.
A levél folytatódott.
„Azért nem mondtam el neked, mert tudtam, hogy féltenél, és megtiltanád. Pedig életem legboldogabb hónapjai voltak.”
Összetörtem.
Miközben én azt hittem, elsodródtak egymástól…
Valójában a lányom egyre jobb emberré vált.
– A próbababa? – kérdeztem könnyek között.
A szőke lány elmosolyodott.
A levelet a végéig olvastam.
„Anya, kérlek, ne haragudj rájuk. Ők a családom lettek, amikor új helyre költöztünk. Ha valami történik velem, ne őket hibáztasd. Inkább öleld meg őket helyettem egyszer.”
Nem bírtam tovább.
Odamentem a gyerekekhez.
Percekig senki sem szólt.
Csak sírtunk.
Egymás vállán.
Azt hitték, soha nem bocsátok meg nekik.
Pedig egész idő alatt csak egyetlen dolgot próbáltak teljesíteni.
A lányom utolsó kívánságát.
Aznap este rájöttem, hogy nemcsak a lányomat veszítettem el.
Hanem majdnem azokat is, akik életének legboldogabb részét jelentették.
És amikor utoljára végignéztem a nappalin, már nem idegen gyerekeket láttam.
Hanem azt a kis darabot Angiból, amelyet sikerült megőrizniük… egészen addig, amíg készen nem álltam rá, hogy újra megtaláljam.
