Percekig meg sem tudtam szólalni.
– Ellie… biztos vagy benne? – kérdeztem halkan.
Mosolyogva bólintott.
– Egész életemben biztos voltam benne.
A templomban mindenki ránk nézett.
A vőlegénye odalépett, megszorította a vállamat, majd elmosolyodott.
– Már sokat hallottam önről – mondta. – Most végre személyesen is találkozunk.
Még mindig nem értettem.
Azonnal felismertem.
Az osztály állt rajta a halloweeni felvonulás után.
A közepén egy vékony kislány, tetőtől talpig vécépapírba tekerve, hatalmas mosollyal.
Mellettem.
– Ezt a képet tizenhat éve őrzöm – mondta Ellie. – Mert azon a napon nem csak jelmezt adott nekem.
Éreztem, hogy összeszorul a torkom.
– Aznap reggel könyörögtem anyukámnak, hogy inkább maradhassak otthon. Tudtam, hogy nincs pénzünk jelmezre, és féltem, hogy mindenki kinevet.
– Igazam lett.
A gyerekek valóban kinevettek.
– Azt hittem, én vagyok a legértéktelenebb gyerek az iskolában.
A templomban teljes csend lett.
– Aztán maga odajött hozzám. Nem sajnált. Nem leszidta az osztályt. Nem tett úgy, mintha semmi sem történt volna. Egyszerűen fogta a kezemet, és azt mondta: „Gyere velem.”
Elmosolyodott a könnyei között.
– Először éreztem, hogy valaki nem azt nézi, mim nincs… hanem azt, aki vagyok.
Ő azonban még nem fejezte be.
– Attól a naptól kezdve már nem féltem iskolába jönni. Elkezdtem jelentkezni órán. Barátaim lettek. Később ösztöndíjat kaptam. Elvégeztem az egyetemet. Megismertem életem szerelmét.
Rám nézett.
– Ha azon a napon maga nem visz ki abból az osztályteremből, lehet, hogy egészen más ember lett volna belőlem.
A vőlegénye ekkor elővett egy kis dobozt.
Kinyitotta.
Bent egy gondosan összehajtogatott darab régi vécépapír volt, átlátszó fóliába zárva.
Felnevettem.
– Ugye ez nem…
– De igen – mosolygott Ellie. – Egy darabot eltettem abból a jelmezből. Minden költözésnél magammal vittem.
A templomban többen már nyíltan sírtak.
Ellie megszorította a kezem.
– Az édesapám nagyon korán meghalt. Nem volt, aki elkísérjen az oltárhoz.
Nekem azonban mindig volt valaki, aki hitt bennem.
Ezért szeretném, ha ma maga vezetne oda.
Lassan felajánlottam a karomat.
Ellie belekarolt.
Ahogy elindultunk az oltár felé, a vendégek egy emberként felálltak.
Nem tapsoltak.
Csak mosolyogtak, miközben sokan csendben törölgették a könnyeiket.
Amikor átadtam őt a vőlegényének, Ellie még egyszer visszafordult.
– Tanár úr…
– Igen?
– Aznap azt hittem, maga egy jelmezt készített nekem.
Pedig valójában egy új életet adott.
És tanárként nem tudtam elképzelni ennél nagyobb ajándékot.
