A fiú anyja nem engedte el a karját.
– Ismered a pilótát?
– Nem őt – felelte a fiú. – Az órát.
A gép ismét megrázkódott.
A légiutas-kísérő benyúlt a pilótafülkébe, majd két utas segítségével kihúzta az eszméletlen férfit. Lélegzett, de nem reagált.
A másodpilóta a műszerfalra borulva feküdt.
A rádióból szakadozott hang szólt.
A fiú az ajtóhoz lépett, és egy pillantást vetett a kezelőszervekre.
A légiutas-kísérő habozott.
– Honnan tudod ezt?
– Mert hónapokon át gyakoroltam ugyanezen a típuson.
Az anyja hitetlenkedve nézett rá.
Ekkor a fiú végre elmondta az igazat.
Az apja, akitől az édesanyja évekkel korábban különvált, repülőgép-szerelőként dolgozott egy oktatóközpontban. A válás után ritkán találkozhattak, ezért hétvégenként titokban bevitte a fiát a szimulátorterembe.
Eleinte csak játszottak.
– Azt mondta, ne beszéljek róla – vallotta be a fiú. – Félt, hogy anya többé nem enged el hozzá.
– De mi köze van ehhez az órának? – kérdezte az anyja.
A fiú az eszméletlen pilótára mutatott.
– Apa adta neki. Láttam egy fényképen.
A légiutas-kísérő átkutatta a pilóta zakóját, és megtalálta az igazolványát.
Nem annak a kapitánynak a neve állt rajta, aki eredetileg vezette volna a járatot.
A férfi tartalékpilótaként az utolsó pillanatban került a gépre.
A rádióból végre tisztán megszólalt egy irányító.
– Hall minket valaki a fedélzeten?
A fiú felvette a fejhallgatót.
– Halljuk. Mindkét pilóta eszméletlen. A robotpilóta tartja a gépet.
Az irányító néhány másodpercig hallgatott.
– Ki beszél?
– Egy utas.
– Tizenkettő.
Az utastérben többen sírni kezdtek.
Az irányító azonban nem vitatkozott. Rövid, pontos utasításokat adott. Egy nyugdíjas katonai műszerész is előrejött az utasok közül, és beült a fiú mellé. Egyikük sem tudta volna egyedül megoldani, együtt azonban követni tudták a földi irányítást.
A leszállás előtti percek végtelennek tűntek.
A fiú keze remegett, de nem vette le a szemét a műszerekről.
– Most már félek – suttogta.
Az anyja mögé állt.
A műszerész kezelte a karokat, a fiú pedig továbbította az irányító utasításait.
A gép keményen ért földet.
Az egyik kerék felől füst tört fel, de a repülő a kifutópályán maradt.
Amikor végre megálltak, az utasok tapsoltak, sírtak és egymást ölelték.
Később kiderült, hogy a pilóták rosszul lettek egy hibás szellőzőberendezésből kiszivárgó gáztól. A fiú nem „vezette le” egyedül a repülőt.
De ő ismerte fel a műszereket, kapcsolta össze a fedélzetet a földi segítséggel, és elég nyugodt maradt ahhoz, hogy mások is cselekedni tudjanak.
A kórházban az eszméletét visszanyerő kapitány elmondta, hogy a kék órát valóban a fiú apjától kapta.
A fiú anyja aznap este nem azért haragudott, mert a fia titkolózott.
Hanem mert két felnőtt a saját konfliktusuk közé szorított egy gyereket.
Később új szabályt hoztak.
Nem maradhattak többé veszélyes titkok a családban.
A fiú továbbra is tanult a repülésről, de már engedéllyel, valódi oktató mellett.
Mert aznap nem az bizonyította a bátorságát, hogy nem félt.
Hanem az, hogy amikor végre megijedt, akkor sem próbált mindent egyedül megoldani.
