Döbbenten bámultuk a képernyőt.
Greg nemcsak használta a jakuzzinkat.
A ház oldalán elrejtett pótkulcsunkat is elővette a virágcserép alól.
Kinyitotta a hátsó ajtót.
Pár perccel később papírtányérokkal, poharakkal és jéggel teli vödörrel tért vissza.
Úgy mozgott a házunk körül, mintha ő lenne a tulajdonos.
Daniel dühösen felpattant.
– Ez nem az első alkalom.
Igaza volt.
A következő felvételeket visszanézve kiderült, hogy hónapokon keresztül szinte minden második hétvégén ugyanaz történt.
Egyszer még a születésnapját is nálunk ünnepelte.
A vendégeinek pedig ezt mondta:
– A tulajok állandóan utaznak.
Úgysem veszik észre.
Másnap új zárakat szereltettünk fel.
De nem szóltunk senkinek.
A következő hétvégén ismét úgy tettünk, mintha elutaznánk.
Az autóval kihajtottunk az utcából, majd néhány sarokkal arrébb leparkoltunk.
Este nyolckor visszasétáltunk.
Pont úgy történt minden, ahogy sejtettük.
Greg és a családja ismét átmászott a kerítésen.
Nevetve készülődtek.
Amikor mindenki kényelmesen elhelyezkedett a forró vízben, Daniel egyetlen gombot nyomott meg a telefonján.
Ugyanabban a pillanatban megszólaltak a hangszórók.
– Mosolyogjanak a kamerába! A felvétel élőben kerül mentésre. A rendőrséget és a tulajdonosokat értesítettük.
Pánik tört ki.
Greg úgy ugrott ki a vízből, hogy majdnem elesett.
A vendégei kapkodva próbálták összeszedni a holmijukat.
Mi ekkor kiléptünk a teraszra.
– Jó estét! – mondtam nyugodtan.
Greg hebegni kezdett.
– Mi… mi azt hittük…
– Hogy soha nem derül ki? – kérdezte Daniel.
Greg lesütötte a szemét.
Néhány perc múlva megérkeztek a rendőrök.
Megmutattuk nekik a kamerafelvételeket, amelyek hónapokra visszamenően dokumentálták az engedély nélküli behatolásokat.
Greg végül elismerte, hogy már több mint egy éve rendszeresen bejártak a kertünkbe.
Áramot, vizet fogyasztottak, és többször bementek a házba is a pótkulcs segítségével.
A rendőrségi ügy után Gregnek meg kellett térítenie a keletkezett károkat, a zárak cseréjének költségét és a megnövekedett közüzemi számlákat is.
Néhány hónappal később a család elköltözött.
Azóta új szomszédaink vannak.
És valahányszor este beülünk a saját jakuzzinkba, Daniel mindig mosolyogva megkérdezi:
– Ugye ezúttal tényleg mi vagyunk a meghívott vendégek?
Én pedig minden alkalommal ugyanazzal a válasszal felelek:
– Igen.
Végre valóban a saját kertünkben pihenhetünk.
