– Ön Emily Carter? – kérdezte egy ismeretlen női hang.
– Igen.
– A Riverside Gyermekkórházból telefonálok. Szeretném megköszönni mindazt, amit a lányai ma tettek.
Nem értettem.
– Mi történt?
– Az iskolájuk osztálykiránduláson volt a belvárosban. A lányai észrevették, hogy egy idős férfi összeesett egy parkban.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Jól van?
A nő elcsukló hangon folytatta.
– Mivel siketek, sokkal figyelmesebben figyelik az embereket. Észrevették, hogy a férfi arca félrehúzódott, a keze remegni kezdett, és segítséget hívattak a tanárukkal. Mire a mentők kiértek, már minden másodperc számított.
Könnyek gyűltek a szemembe.
Azt hittem, ennyi az egész.
De a nő még nem fejezte be.
– Van még valami.
– Tessék?
Nem szóltam.
– Megkérdezte, kik voltak azok a gyerekek, akik nem hagyták magára.
Miután mindent elmeséltünk neki, azt mondta, szeretné személyesen megismerni őket.
Néhány nappal később találkoztunk.
Az idős férfi bottal sétált oda a lányokhoz.
Jelnyelvet ugyan nem ismert, de megtanult egyetlen mondatot.
Lassan felemelte a kezét.
– Köszönöm.
A lányok mosolyogva válaszoltak neki jelnyelven.
Az egész terem elérzékenyült.
A férfi ezután felém fordult.
– Tudja… azt mondták nekem, hogy ezeket a gyerekeket csecsemőként az utcán találták.
Bólintottam.
– És azt is, hogy sokan nem akarták őket örökbe fogadni.
– Így igaz.
– Akkor engedje meg, hogy én is tegyek értük valamit.
Átnyújtott egy dossziét.
– Létrehoztam számukra egy teljes ösztöndíjat. Az egyetemi tanulmányaikat, a speciális képzéseiket és minden jövőbeli oktatási költségüket fedezni fogjuk.
Nem hittem a fülemnek.
Hazafelé az autóban a két lányom hátul nevetgélt.
Ugyanazok a kislányok voltak, akiket tizenkét évvel korábban egy hideg hajnalon magukra hagytak egy babakocsiban.
A világ akkor lemondott róluk.
Marcus csendesen megfogta a kezem.
– Emlékszel, amikor azt hittük, mi mentettük meg őket?
Mosolyogva a lányokra néztem a visszapillantó tükörben.
– Igen.
– Pedig az igazság az, hogy azon a hajnalon ők mentették meg a mi életünket.
