A kihallgatószobában a nyomozó az asztalra csapott.
– Hat hónapja minden egyes nap átlépi a határt. Mit csempészett?
A férfi fáradtan sóhajtott.
– Semmit.
– Akkor miért járt át nap mint nap?
Hosszú csend következett.
Végül lehajtotta a fejét.
– Mert tudtam, hogy mindig a rakományt vizsgálják.
– Mit akar ezzel mondani?
A férfi keserűen elmosolyodott.
– Minden alkalommal órákig átnézték a téglákat… a deszkákat… a platót.
De egyetlen dolgot soha nem vizsgáltak meg.
– Mit?
– Magát a teherautót.
Dermedt csend lett.
– Mindegyiket.
A nyomozó arca elsápadt.
– Hogy érti?
A férfi hátradőlt.
– Nem ugyanazzal a teherautóval jártam át.
Minden reggel egy másik, ugyanolyannak tűnő öreg teherautót vittem át a határon.
A törmelék csak elterelte a figyelmüket.
Pedig…
maga a jármű volt az áru.
A szobában senki sem szólt.
– A határ túloldalán eladtam a teherautót.
Ott jóval többet ért.
Hazafelé busszal jöttem vissza.
Másnap pedig vettem egy újabb olcsó, régi teherautót itthon…
A nyomozók hitetlenkedve néztek egymásra.
Hat hónapon keresztül.
Minden egyes nap.
Ugyanazt az embert állították meg.
Ugyanazt a rakományt forgatták fel.
És közben egyszer sem vették észre…
hogy valójában a teljes járművet exportálja.
– Mi pedig naponta órákig téglákat pakoltunk…
A férfi halványan elmosolyodott.
– Pont erre számítottam.
Ha az ember valamit nagyon keres…
néha éppen azt nem veszi észre, ami végig ott van a szeme előtt.
