– Anya, mit tettél az esküvőnkkel?!
A lányom hangját alig ismertem fel. A háttérben a vőlegénye kiabált, valaki más pedig arról beszélt, hogy azonnal hívjanak ügyvédet.
– Pontosan azt tettem, amit kértetek – feleltem. – Nem veszek részt az esküvőtökön.
– De a szolgáltatók sem jönnek!
– Az esküvő a birtokomon lett volna. Ha engem nem láttok ott szívesen, akkor a birtokomat sem használjátok.
Kiderült, hogy már mindenki tudott róla. A vendéglátós, a virágos, a zenészek és a sátorépítők is megkapták az értesítést. A már elvégzett munkájukért természetesen fizettem. Ők semmiről sem tehettek.
De a további költségeket leállítottam.
A lányom ekkor sírni kezdett.
– Akkor gyorsan keressetek egy helyet, ahol a tulajdonost is beengedik.
A háttérben hirtelen a vőlegénye hangját hallottam.
– Kérdezd meg a házról!
Erre elhallgattam.
Most értettem meg, miért hívtak ennyiszer.
Nem én hiányoztam nekik.
A ház kellett.
– Mert a kulcs ajándék volt, de a tulajdonjogot soha nem adtam át.
A vonal másik végén teljes csend lett.
A kőházat azért akartam nekik adni, hogy könnyebben induljon a közös életük. De amikor a leendő vejem már úgy beszélt róla, mintha mindig is az övé lett volna, valami zavart. Ezért az ajándékozást soha nem véglegesítettem.
Másnap mindketten megjelentek a főkapunál.
A lányom sírt. A vőlegénye viszont dühös volt.
Azt követelte, hogy legalább az esküvőt engedjem megtartani. Szerinte családi ügyet csináltam egy „apró félreértésből”.
– Félreértés? – kérdeztem. – A menyasszony anyját kitiltani a saját birtokáról?
– Én csak azt akartam, hogy minden tökéletes legyen.
Ez fájt a legjobban.
– És én voltam az egyetlen dolog, amit el kellett távolítani hozzá?
Nem tudott válaszolni.
Végül az esküvőt elhalasztották. Nem azért, mert én ezt követeltem, hanem mert napokon belül kiderült, hogy a vőlegény családja sem volt hajlandó kifizetni azt a fényűző ünnepséget, amelyhez addig az én pénzemet és földemet természetesnek vették.
A lányom hetekig nem keresett.
Aztán egy reggel egyedül jelent meg.
Leült ugyanahhoz a konyhaasztalhoz, ahol azt a telefonhívást fogadtam.
– Anya, azt hiszem, valahol útközben elfelejtettem, ki vagyok.
Nem rohantam oda megölelni. Túl friss volt még minden.
Csak töltöttem neki egy kávét.
Aztán sokáig beszélgettünk.
A kőház kulcsát nem adtam vissza neki. Legalábbis akkor még nem.
Mert aznap megtanultam valamit, amit bárcsak ne a saját gyermekemtől kellett volna megtanulnom:
