Becsengettem.
A menyem nyitott ajtót.
Amikor meglátott, azonnal megfeszült.
– Mit keresel itt?
– Beszélni szeretnék.
– Nincs miről.
Ekkor a nappaliból kiszaladt a két unokám.
– Nagyi!
A menyem azonban rájuk szólt.
– Menjetek vissza a szobátokba!
Nem kiabáltam.
Nem veszekedtem.
Csak elővettem a kinyomtatott képernyőképet.
És letettem az asztalra.
Abban a pillanatban belépett a fiam is.
– Mi történik?
Felvette a papírt.
Lassan végigolvasta.
Az arca egyre komorabb lett.
– Brittany… ezt te írtad?
A menyem próbált magyarázkodni.
– Csak…
– Csak mit?
Majd a feleségére.
– Tudod, ki tanított meg arra, hogy tisztelni kell az embereket? Anyám.
Ő dolgozott, nevelt, támogatott minket egész életében.
És te most azt akarod, hogy a gyerekeink azért szégyelljenek valakit, mert megöregedett?
Síri csend lett.
A nagyobbik unokám ekkor halkan megszólalt.
– Apa… szerintem a nagyi nagyon szép azon a képen.
– Olyan boldognak látszik.
A menyem szemében könnyek jelentek meg.
Lassan leült.
– Én… nem akartam, hogy mindenki lássa azt a hozzászólást.
– De leírtad – válaszoltam nyugodtan. – És pontosan ez fájt.
Hosszú percekig senki sem szólt.
Végül ő törte meg a csendet.
– Sajnálom.
Nem csak nekem.
A gyerekek előtt is bocsánatot kért.
Aznap este együtt vacsoráztunk.
Mielőtt hazamentem volna, az unokám átölelt.
– Nagyi… ha én ennyi idős leszek, remélem, én is ilyen boldogan fogok mosolyogni a tengerparton.
Hazafelé a férjem megszorította a kezem.
– Ugye mondtam, hogy gyönyörű vagy?
Mert rájöttem, hogy az öregedés nem szégyen.
Az igazi szégyen az, amikor valaki elfelejti, hogy egyszer ő is ugyanoda fog eljutni.
