Megdermedtem az ülésben.
A mosoly lassan eltűnt az arcomról.
A fedélzeti hangszóróból tovább szólt Daniel nyugodt hangja.
– „Szeretném megköszönni annak a nőnek, aki ma este velem repül… hogy az elmúlt hónapokban elviselte, milyen kevés időt tudtam mellette tölteni.”
Összeszorult a torkom.
Ez nem rólam szólt.
Soha nem beszélt így rólam nyilvánosan.
Lassan hátrafordultam.
Néhány sorral előttem egy fiatal légiutas-kísérő zavartan lehajtotta a fejét.
A mellettem ülő nő halkan odasúgta:
– Biztos hozzá beszél.
A szívem hevesen vert.
Azt hittem, minden összeomlott.
A gép közben már a felszállópálya felé gurult.
Daniel újra megszólalt.
A szemem könnybe lábadt.
Pontosan ezek történtek velünk is.
Mégis úgy éreztem, mintha valaki másnak mondaná.
Nem bírtam tovább.
Megnyomtam a hívógombot.
Néhány másodperc múlva odalépett egy stewardess.
– Segíthetek?
Kedvesen elmosolyodott.
– Sajnálom, asszonyom, felszállás előtt erre nincs lehetőség.
Csak bólintottam.
A kilencven perc életem leghosszabb útjának tűnt.
Amint leszálltunk, az utasok még ülve maradtak.
Daniel ismét megszólalt.
– Mielőtt kiszállnának, szeretnék megkérni valakit, hogy maradjon még egy pillanatra.
Az első sorban ülő fiatal légiutas-kísérő lassan felállt.
Mindenki rá nézett.
Én pedig úgy éreztem, nem kapok levegőt.
Néhány másodperc múlva azonban Daniel kilépett a pilótafülkéből.
Nem hozzá indult.
Hanem egyenesen felém.
Megállt a 14C ülés mellett.
– Ugye tényleg azt hitted, hogy nem vettelek észre?
Pislogni is elfelejtettem.
– Mi…?
Nevetni kezdett.
– Már a beszállás előtt megláttalak a terminálban.
– Aztán ellenőriztem az utaslistát.
– Tudtam, hogy a meglepetésed miatt vagy itt.
– Akkor… kiről beszéltél?
Daniel elővett a zsebéből egy kis bársonydobozt.
– Rólad.
– Azért nem mondtam ki a nevedet, mert azt akartam, hogy még egy kicsit izgulj.
A körülöttünk ülők felnevettek.
Én viszont csak hitetlenkedve néztem rá.
Letérdelt a folyosón.
– Ma majdnem nem sikerült.
– Ezért szeretném újra megkérdezni…
Kinyitotta a dobozt.
Benne egy új karikagyűrű csillogott.
– Hozzám jössz még egyszer?
A gépen egyszerre tört ki a taps.
A könnyeimet már nem tudtam visszatartani.
– Igen.
– Ezerszer is igen.
Daniel óvatosan felhúzta az ujjamra a gyűrűt.
Később bevallotta, hogy az egész bejelentést azért fogalmazta ennyire titokzatosan, mert tudta, hogy ott ülök a fedélzeten, és szerette volna, ha az évfordulónk nemcsak nekünk, hanem minden utasnak is emlékezetes marad.
Amikor kézen fogva lesétáltunk a repülőről, rájöttem, hogy a legnagyobb meglepetést végül nem én okoztam neki.
Hanem ő nekem.
