Carol remegő kézzel egy e-mailt lobogtatott.
– Ezt te intézted?!
Kikaptam a kezéből.
Az üdülő kezelősége küldte.
Rövid üzenet volt.
„Tájékoztatjuk, hogy a foglalás módosításra került az eredeti vendégek kérésére. A ház maximális létszáma nem teszi lehetővé további vendégek elszállásolását. Azoknak a személyeknek, akik nem szerepelnek a foglalásban, ma délig el kell hagyniuk az ingatlant.”
Carol döbbenten nézett rám.
– Te… kijelentkeztettél minket?
– Nem.
– Egyszerűen felhívtam a tulajdonost, és megkérdeztem, mit tehetek, ha olyan emberek költöztek be, akiket nem én hívtam meg.
Kiderült, hogy a biztosítás kizárólag a foglalásban szereplő vendégekre érvényes.
A tulajdonosnak nem maradt más választása.
Linda felháborodva közbevágott.
– De mi család vagyunk!
– Attól még nem voltatok meghívva – válaszoltam.
Mark végre megszólalt.
– Anya… tényleg nem kérdezted meg, hogy jöhettek-e.
– Egyszerűen eldöntötted.
Carol hitetlenkedve nézett a fiára.
– Te most az ő oldalára állsz?
Mark mélyet sóhajtott.
– Nem.
Carol arca elvörösödött.
– Mi csak pihenni akartunk!
Elmosolyodtam.
– Én is.
– Csak valahogy végig én főztem, én mosogattam, én vigyáztam a gyerekekre, miközben ti koktélokat ittatok.
Erre már egyikük sem tudott mit mondani.
Délig összepakolták a bőröndjeiket.
– Ezt soha nem fogom elfelejteni.
Bólintottam.
– Pontosan ebben reménykedtem.
Miután elhajtottak, először lett csend a tóparton.
A gyerekek önfeledten ugráltak a vízbe.
Mark odalépett hozzám.
– Sajnálom.
Megfogta a kezem.
– Többé nem dönt helyettünk senki arról, hogyan töltjük a családi időnket.
Aznap este együtt vacsoráztunk a teraszon.
Senki nem adott utasításokat.
Senki nem követelt újabb koktélt.
És négy év után végre olyan nyaralásunk volt, amilyet eredetileg is terveztünk.
Nem azért, mert valaki megváltozott.
