Reszkető kézzel felemeltem a doboz fedelét.
A tetején egy boríték feküdt.
Ráírva mindössze ennyi:
„A férjemnek. Kérlek, ezt olvasd el először.”
Mély levegőt vettem, és kibontottam.
Az első sor után könnyek homályosították el a szememet.
„Ha ezt olvasod, akkor sajnos már nem lehetek melletted. De azt szeretném, hogy tudd: nem azért készítettem ezt a dobozt, mert tudtam, hogy meg fogok halni. Hanem azért, mert négy gyermek mellett megtanultam, hogy az életet nem lehet előre megjósolni.”
Megálltam egy pillanatra.
A feleségem hónapokon át apró emlékeket gyűjtött a gyerekeknek.
Minden gyermeknek külön borítékot készített.
Az első elvesztett tejfog.
Az első rajz.
Egy kis karkötő a nyári táborból.
Egy levél, amelyet a tizennyolcadik születésnapjukra írt.
Az alján egy újabb csomag feküdt.
Kinyitottam.
Egy régi fotó volt benne rólunk, még abból az időből, amikor alig volt pénzünk, de egy matracon ülve pizzát ettünk, és azt terveztük, milyen családot szeretnénk.
A fénykép mögött ezt írta:
„Ha egyszer egyedül maradsz, kérlek, ne csak túlélni próbálj. Élj helyettünk is. A gyerekeknek nem tökéletes apára lesz szükségük, hanem arra a férfira, akibe beleszerettem.”
A könnyeim megállíthatatlanul folytak.
A doboz alján még egy mappa lapult.
Benne minden fontos irat.
Levelek a tanáraiknak.
Születésnapi üzenetek évekre előre.
Sőt, még egy lista is arról, hogy melyik gyermek mitől fél, mivel lehet megvigasztalni, és milyen álmai vannak.
Ott ültem órákon át.
Nem egy titkot találtam.
Hanem egy édesanya utolsó ölelését, gondosan elrejtve egy fadobozban.
Aznap este először hívtam össze a gyerekeket a nappaliba.
Hanem hogy együtt kibontsuk az első borítékot.
Ahogy egymás mellett ültünk, rájöttem valamire.
A feleségem ugyan már nem lehetett velünk.
De annyi szeretetet hagyott hátra, hogy abból még hosszú éveken át erőt meríthetünk.
És abban a pillanatban megfogadtam neki, hogy bár egyedül kell felnevelnem a gyermekeinket, soha egyetlen nap sem fogják kételkedni abban, mennyire szerette őket az édesanyjuk.
