Jake arca azonnal elsápadt.
– Milyen levél? – kérdezte idegesen.
Az asztal körül mindenki elhallgatott.
Lassan kihúztam a borítékból egy összehajtott papírt.
– Nyugalom. Nem válókereset.
Még nem.
Jake idegesen felnevetett.
Senki más nem nevetett.
Felolvastam.
– Anyósom: arany karkötő.
Nekem: egy bögre.
– Anyósom: wellnesshétvége.
Nekem: egy pizza.
– Anyósom: különtermes vacsora.
Nekem: egy fürdőköpeny.
– Idén pedig… egy serpenyő.
Senki sem szólt.
Jake csak bámult maga elé.
– Nem az ajándék értéke fáj – folytattam. – Hanem az, hogy minden évben ugyanazt üzened vele.
Ránéztem.
– Hogy én vagyok az, aki főz, mos, kiszolgál… ezért elég valami, ami még több munkára emlékeztet.
Anyósom kényelmetlenül fészkelődött.
– Lehet – feleltem nyugodtan. – De öt év után ez már nem vicc. Ez egy szokás.
Jake végre megszólalt.
– Nem akartalak megbántani.
– Tudom.
– Akkor miért csinálod ezt?
Mély levegőt vettem.
– Mert ha ma sem mondom ki, jövőre is itt fogok ülni egy újabb konyhai eszközzel a kezemben.
Aztán váratlanul Jake édesanyja szólalt meg.
– Állj.
Mindenki felé fordult.
Az idős asszony levette a karkötőjét, majd az asztalra tette.
– Ezt nem kellett volna elfogadnom.
Jake döbbenten nézett rá.
– Anya…
Könnyes szemmel rám mosolygott.
– Évek óta hagytam, hogy így legyen, mert jólesett a figyelem. Egyszer sem kérdeztem meg, te mit kaptál.
Jake lehajtotta a fejét.
– Azt hittem, a drága ajándékokkal mutatom ki a szeretetemet.
– Pedig pont az ellenkezőjét sikerült – válaszoltam.
A reggeli végül hidegen maradt az asztalon.
Viszont hosszú idő után először őszintén beszélgettünk.
Nem vitt ékszert.
Nem vitt drága ajándékot.
Csak egy kis borítékot tett elém.
Belül egy kézzel írt levél volt.
„Sajnálom, hogy éveken át természetesnek vettem mindazt, amit értem tettél. Többé nem szeretném, hogy egy serpenyő jusson eszedbe rólam, hanem az, hogy végre megtanultalak értékelni.”
Összecsuktam a levelet, és rámosolyogtam.
Mert néha nem egy ajándék változtat meg egy házasságot.
