Belenyúltam a zacskóba, és elővettem egy csomag új zoknit.
A mellettem ülő férfi rögtön megértette, mire készülök.
Én azonban nem nyúltam a nő lábához.
Kivettem egy zoknit, széthajtottam, majd egyszerűen ráterítettem a saját karfámra, közvetlenül a lába mellé.
A nő azonnal kinyitotta a szemét.
– Mit csinál?
– Próbálom használhatóvá tenni a karfámat.
Néhány utas felnevetett.
– Ne legyen már ilyen kényes!
– Rendben.
Elővettem még két zoknit.
Ekkor a mellettem ülő férfi hangosan megkérdezte:
– Van abból eladó is?
A buszon kitört a nevetés.
A nő arca vörös lett.
Egy idősebb asszony két sorral előttünk hátrafordult.
– Fiatalember, maga háromszor szépen megkérte. Mindannyian hallottuk.
Ez már kevésbé tetszett a nőnek.
Hirtelen levette a lábát a karfáról.
Azt hittem, ezzel vége.
Nem volt.
Felállt, és odament a sofőrhöz panaszkodni, hogy az utasok „zaklatják”.
– Mi történt?
A nő azonnal rám mutatott.
– Ez a férfi megalázott!
Mielőtt válaszolhattam volna, három különböző utas szólalt meg.
– Nem így történt.
– Mi végig láttuk.
– A hölgy a mezítlábas lábát az ülésére rakta.
– Maga hozzáért?
– Egyszer sem.
A mellettem ülő férfi még mindig a kezében tartotta a telefonját.
– Felvettem az egészet.
A nő erre elhallgatott.
A sofőr nem rendezett nyilvános tárgyalást. Egyszerűen megkérte, hogy üljön vissza, tartsa a lábát a saját helyén, és hagyja békén a többi utast.
Amikor visszajött, már lehajtotta a fejét.
Cipőt húzott.
A lábát pedig gondosan maga alatt tartotta.
Én letöröltem a karfát egy nedves törlőkendővel, amelyet szintén a zacskómból vettem elő.
A mellettem ülő férfi rám nézett.
– Pedig azt hittem, a zoknit ráhúzza.
– Én is gondoltam rá – mondtam.
Mindketten elnevettük magunkat.
Amikor húsz perccel később leszálltam, a nő már valóban aludt.
Aznap végül rájöttem, hogy néha a leghatásosabb válasz nem a kiabálás és nem is a bosszú.
Elég, ha valaki úgy mutatja meg egy ember nevetséges viselkedését, hogy közben ő maga nem válik ugyanolyan udvariatlanná.
