Hazel remegő kézzel húzta ki a kis csomagot a rózsa belsejéből.
Nem ékszer volt.
Nem pénz.
Hanem egy régi, kopott karkötő.
Azonnal felismerte.
– Ez…
– Ez a bátyámé…
Könnyek öntötték el a szemét.
– Nem egészen.
– Fordítsd meg.
Hazel megfordította a karkötőt.
A belső oldalára apró betűkkel valamit belevéstek.
„Hazelnut… ha egyszer nem lehetek ott veled, szeretném, ha mindig emlékeznél arra, amit láttam benned. Sokkal gyönyörűbb vagy, mint amit a tükör mutat. Szeretettel: Mason.”
A lány hangosan zokogni kezdett.
Az egész tornaterem néma csendben figyelte.
– Ezt… honnan szerezted? – kérdezte Hazel.
A fiú mély levegőt vett.
– Tavaly nyáron segítettem kiüríteni a garázst.
– A bátyád régi horgászdobozában találtam.
– Tudtam, hogy neked szánta.
– Csak nem volt alkalom átadni.
Hazel a szívéhez szorította a karkötőt.
– Igen.
– Mert azt akartam, hogy ma este ne arra emlékezz, mit mondtak rólad azok az emberek a ruhaboltban.
– Hanem arra, hogyan látott téged az a fiú, aki egész életében a legjobban szeretett.
A DJ lassan lehalkította a zenét.
Néhány diák tapsolni kezdett.
Aztán még többen.
Végül az egész terem állva ünnepelte Hazelt.
– Soha többé ne hidd el, hogy egy ruhaméret mondja meg az értékedet.
Hazel letörölte a könnyeit.
Elmosolyodott.
Olyan őszintén, ahogyan a bátyja halála óta egyszer sem.
A fiú ekkor félénken megszólalt.
– Megtisztelnél az első tánccal?
Hazel bólintott.
– Igen.
Ahogy együtt kiléptek a táncparkettre, a vendégek újra tapsolni kezdtek.
Én pedig rájöttem valamire.
A legszebb ruha azon az estén nem azért volt különleges, mert kézzel készült.
Hanem azért, mert minden öltése azt üzente a lányomnak:
„Nem kell megváltoznod ahhoz, hogy méltó legyél arra, hogy ragyogj.”
