Több mint egy hétig nem tudtam elérni a feleségemet. Csak a jegygyűrűjét hagyta hátra a fürdőszobai mosdón, és egy remegő kézzel írt üzenetet egy gyűrött bevásárlócetlin:
„Ne keress.”
Már alig álltam a lábamon, amikor végül felhívott a nővére, és elmondta, miért tűnt el Jenna.
Egy reggel arra ébredtem, hogy Jenna oldala üres az ágyban. Néha korábban indult munkába, ezért először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget – egészen addig, amíg meg nem láttam a jegygyűrűjét a mosdókagyló szélén.
A mellkasomban tompa fájdalom lobbant, amikor felvettem a gyűrűt. Alatta egy összehajtott blokk hevert. Szétnyitottam.
Egyetlen sor állt rajta:
„Ne keress.”
Jenna kézírása volt, de a betűk bizonytalanok, elkenődöttek. A papír foltos volt, mintha sírás közben írta volna.
– Ez nem lehet igaz – suttogtam magam elé.
Jenna mindig felelősségteljes volt. Nyugodt, kiegyensúlyozott, megbízható. Tizenkét éve voltunk együtt, és még mindig szerettük egymást. Mélyen.
Soha nem hagyta volna el a családját. Nem önszántából.
Összeszorítottam a gyűrűt a markomban, és a telefonomért nyúltam. Zsigereimben éreztem, hogy Jenna bajban van. Először őt hívtam – azonnal hangpostára ment.
A félelem pánikká vált.
Mi van, ha valaki rákényszerítette, hogy ezt írja?
Ez tűnt a leglogikusabb magyarázatnak. De ki tenne ilyet? És miért?
Ezután felhívtam a nővérét.
– Carly, beszéltél ma Jennával? – kérdeztem.
Egy pillanatnyi csend.
– Nem… miért?
– Eltűnt. Üzenetet hagyott. Nem tudom, hol van.
Carly hangja tompa lett, mintha elfordult volna a telefontól.
– Mit írt az üzenetben?
Felolvastam neki. A papír recsegett az ujjaim között.
A szünet túlságosan hosszú volt.
– Carly?
– Talán csak időre van szüksége, Jake – mondta végül. – A munkája mostanában nagyon megterhelő…
Hazudott. Éreztem.
– Nem tűnne el így – mondtam. – Biztos, hogy nem mondott neked semmit?
– Csak… adj neki teret. Biztos jelentkezik.
Letettem, de rossz szájízt hagyott bennem a beszélgetés. Biztos voltam benne, hogy Carly többet tud, mint amit elmond.
Felhívtam Jenna munkahelyét, a kórházat. Senki sem látta, mióta az előző napi műszakját befejezte.
– Nem mondott semmi furcsát tegnap? – kérdeztem az egyik kolléganőjét.
– Csendes volt… de tudsz arról a fiúról, aki múlt héten meghalt? – kérdezte.
– Nem…
– Nem tudtuk megmenteni. Az apja minket hibáztatott. Nagyon megviselte Jennát.
Miért nem mondta el nekem?
Két nap után, amikor semmi hír nem volt róla, elmentem a rendőrségre. A tiszt gépelt, alig nézett rám.
– Hagyott üzenetet?
– Igen.
– Volt betörésnyom? Feldúlt lakás?
– Nem.
– Elvitte a telefonját, a pénztárcáját?
– Igen.
Hátradőlt.
– Uram, a felesége felnőtt ember. Az üzenet alapján önként távozott. Jogilag nem számít eltűntnek.
– Két ötéves gyerekünk van – mondtam. – Maga szerint csak úgy elsétálna?
– Az emberek néha kiszámíthatatlanul viselkednek. A tanácsom? Várjon.
Hogyan várjak, amikor minden porcikám azt ordította, hogy baj van?
Otthon anyám próbálta lefoglalni az ikreket színezőkkel. Amikor megláttak, remény csillant a szemükben.
– Apa! Anya itthon van? – kérdezték.
– Még nem – feleltem.
– Mikor jön haza?
– Hamarosan – mondtam a legkisebb hazugságot, amit elbírtam. – Nagyon szeret titeket.
– Akkor miért nem köszönt el? – suttogta Ethan.
Ez a kérdés egész éjjel kísértett.
Nem aludtam. A plafont bámultam, újra és újra végiggondoltam az elmúlt hónapokat. Jenna fáradtabb volt. Szórtabb. Talán erőltette a mosolyát.
Reggelente első dolgom volt a telefonomért nyúlni.
Semmi.
Egy nap átnéztem a szekrényét. Pár ruha, egy farmer, a futócipője hiányzott. Úgy pakolt, mint aki vissza akar térni.
A nyolcadik napon már majdnem beleőrültem a bizonytalanságba. Az ágy szélén ültem, a cetlit simogatva, amikor megszólalt a telefonom.
Carly volt az.
– Ha válaszokat akarsz, előbb meg kell ígérned valamit – mondta sietve.
– Mit?
– Soha nem mondod el Jennának, amit most elmondok.
Úgy éreztem, nem kapok levegőt.
– Rendben. Csak mondd el, mi történt vele.
Nagy levegőt vett.
– Figyelj rám, Jake. Az igazság nem az, amire gondolsz.
– Akkor miért ment el?
– Mert nem jól van – mondta halkan. – Hónapok óta küzd. Mindent magára vett: a munkát, a gyerekeket. Aztán elvesztett egy beteget, és összeroppant.
– Hol van most?
– Nálam volt. Azt mondta, el kell mennie, mert nem tudja tovább titkolni. Amikor kimentem a szobából, elhajtott a faházunkba. Nem enged be senkit. Ételt hagyhatok az ajtóban, de segítséget nem fogad el. Jake… te vagy az egyetlen, aki elérheti.
Ránéztem a gyűrűre.
Ez nem elhagyás volt. Ez kétségbeesés.
– Megyek – mondtam. – Mondd, hol van.
A faház fenyők között bújt meg. Az ajtó nem volt teljesen becsukva. Halk zokogást hallottam.
Jenna a kanapé sarkában ült összegömbölyödve. Felnézett, amikor beléptem.
– Nem kellett volna idejönnöd – mondta.
– Hogyan maradhattam volna távol?
– Nem vagyok beteg – tiltakozott. – Csak gyenge. Elrontottam mindent.
Akkor értettem meg.
Nem testi betegség volt. Hanem mentális válság.
– Ki mondta neked, hogy mindent egyedül kell elviselned? – kérdeztem.
– Süllyedtem, és te nem vetted észre – felelte keserűen.
Igaza volt.
– Hibáztam – mondtam. – De nem kell egyedül harcolnod. Itt vagyok.
Összeomlott. Átöleltem, és csak tartottam.
A következő napokban beleegyezett a terápiába.
Az együttlét nem csak a jó napokról szól. Hanem azokról is, amikor a másik elfelejti, hogy kérhet segítséget.
Most már megfogja a kezem.
És együtt megyünk tovább.
