Az idős nő lassan végigsétált a tárgyalótermen.
Azonnal felismertem.
Ő volt az a nevelőszülő, akinél gyermekkoromban három évig éltem.
Nem találkoztunk több mint egy évtizede.
A bíró engedélyével az asztalra tette az iratcsomót.
– Carter tizenkét éves volt, amikor hozzám került – kezdte. – Addigra már négy különböző otthonban élt.
A bíró rám nézett.
– Miért nem szerepel ez a kérelmében?
Az idős nő kinyitotta a mappát.
Régi iskolai bizonyítványok, szociális jelentések és kézzel írt levelek voltak benne.
Elmondta, hogy miután engem és a testvéreimet különválasztottak, évekig minden születésnapomon ugyanazt kértem.
Hogy segítsenek megtalálni őket.
A legidősebb bátyámat később sikerült felkutatnom, de addigra már súlyos függőséggel küzdött.
Az egyik húgomat másik államban fogadták örökbe, és a család megszakított minden kapcsolatot velünk.
A legkisebb öcsém pedig még tizenéves korában meghalt egy nevelőotthoni balesetben.
– Ezért nem akarja, hogy ezek a gyerekek külön kerüljenek – mondta az idős nő. – Nem hős akar lenni. Csak meg akarja akadályozni, hogy velük is ugyanaz történjen.
Az állam ügyvédje azonban nem adta fel.
– A jó szándék nem helyettesíti a megfelelő jövedelmet, a tapasztalatot vagy a támogató családi hátteret.
Igaza volt.
Nem voltam gazdag.
De nem egyedül érkeztem.
Az ügyvédem egymás után hívta be azokat az embereket, akiktől segítséget kértem.
A munkaadóm rugalmas munkaidőt és fizetett szülői szabadságot ajánlott.
Egy helyi óvoda kedvezményes helyeket biztosított mindannyiuknak.
Az idős nevelőanyám pedig kijelentette, hogy beköltözik hozzám az első hónapokra.
– Nem azt állítom, hogy könnyű lesz – mondtam. – Azt állítom, hogy nem kell egyedül csinálnom.
A bíró levette a szemüvegét.
Sokáig nézte az öt gyermeket.
A legkisebb közben elaludt a nővére vállán.
– A végleges örökbefogadásról ma nem dönthetek. De engedélyezhetem a közös, sürgősségi elhelyezést, feltéve, hogy minden ellenőrzés és látogatás pozitív eredménnyel zárul.
Nem mertem azonnal örülni.
– Ez azt jelenti, hogy együtt maradhatnak?
– Igen – felelte. – Mind az öten.
A legidősebb fiú nem mosolygott.
Csak odalépett hozzám.
– Ugye nem választasz majd közülünk?
– Soha.
Az első hónap káosz volt.
Valaki mindig sírt.
Valaki mindig éhes volt.
A mosógép szinte megállás nélkül működött.
Az első éjszakán mind az öten ugyanabban a szobában aludtak, pedig mindegyiküknek külön ágya volt.
Féltek, hogy reggelre valamelyikük eltűnik.
– Reggel is itt lesztek. Mindannyian.
Hónapokkal később visszatértünk a bíróságra.
A vizsgálatok rendben voltak.
A gyerekek óvodába és iskolába jártak.
A legidősebb fiú már nem rejtette el a testvérei cipőjét, hogy ne lehessen őket váratlanul elvinni.
Amikor a bíró aláírta a végleges papírokat, valóban könnyek jelentek meg a szemében.
Nem azért, mert öt gyermek apja lettem.
Aznap este hat tányért tettem az asztalra.
Ötöt nekik.
Egyet magamnak.
A legkisebb kislány rám nézett.
– Most már mindig együtt maradunk?
– Igen.
– Akkor te most az apukánk vagy?
A legidősebb fiú azonban helyettem felelt.
– Már akkor az volt, amikor nem engedte, hogy külön autókba ültessenek minket.
