A férjem döbbenten nézett körbe.
– Hol van minden?
– A helyén – feleltem nyugodtan.
Ekkor újra megszólalt a csengő.
Az ajtóban két ember állt.
Egyikük egy költöztető cég munkatársa volt, a másik egy lakberendező raktár képviselője.
A férjem értetlenül nézett rám.
– Mi folyik itt?
Az iratok felé toltam a kezét.
Az első lapon egy részletes heti beosztás szerepelt.
Éjszakai etetések.
Pelenkázások.
Mosások.
Bevásárlás.
Főzés.
Minden feladat, amelyet hónapok óta egyedül végeztem.
A második lapon egy lista volt.
A kanapé.
A televízió.
A játékkonzol.
A horgászfelszerelés.
A bárszekrény.
– Miért?
– Mert egyikre sincs időnk, amíg két csecsemőt nevelünk. Ha nekem nincs szabadidőm, neked sem lesz.
A férjem felháborodott.
– Nem viheted el a dolgaimat!
– Nem adtam el őket. Amikor hat héten át egyenlően kivetted a részed a gyerekek körüli munkából, visszahozatjuk mindet.
Csend lett.
A két költöztető udvariasan várakozott az ajtóban, hogy átadják az átvételi papírokat.
Aztán először pillantott igazán rám.
A karikás szememre.
A remegő kezemre.
A két békésen alvó kislányra.
– Tényleg ennyit csinálsz minden nap? – kérdezte halkan.
Elővettem a telefonomat.
Megmutattam neki az elmúlt hónapok feljegyzéseit.
Minden éjszakai ébredést.
A napi összesen két-három órányi megszakított alvást.
A férjem lassan leült.
– Nem is tudtam…
– Pontosan ez a probléma. Soha nem akartad megtudni.
Aznap este először ő készítette elő az esti fürdetést.
Ügyetlen volt.
Az egyik cumisüveget újra kellett mosnia.
De nem adta fel.
A következő hetekben közösen alakítottuk át a napirendünket.
Heti két estét csak én kaptam meg.
Elmehettem sétálni.
Aludhattam.
Találkozhattam a barátnőimmel.
Hat héttel később visszakerült a kanapé.
Majd a televízió.
Végül a horgászfelszerelés is.
Nem azért, mert letelt az idő.
Hanem mert már nem egyetlen ember cipelte a család súlyát.
Évekkel később a férjem egyszer egy baráti beszélgetésen ezt mondta:
– Azt hittem, pénzt kell hazavinnem ahhoz, hogy jó apa legyek.
És attól a naptól kezdve soha többé nem mondta senkinek:
„Te akartál szülő lenni.”
