A volt vőlegényem lassan feljött az utolsó lépcsőfokon.
Gyűrött inget viselt, a haja rendezetlen volt, a tekintete pedig nem rám, hanem az új férjemre szegeződött.
– Te tudtad, ki ő? – kérdezte.
– Tegnapig taxisofőrnek hittem – válaszoltam.
Az új férjem elém lépett.
– Honnan van nálad ez a fénykép?
A volt vőlegényem keserűen felnevetett.
– Az apám dolgozószobájából. Évekig azt mondta, hogy ez a fiú eltűnt.
A képen szereplő milliárdos vállalata éppen azt a céget készült felvásárolni, ahol a volt vőlegényem vezetőként dolgozott.
– Te követtél engem? – kérdeztem.
– Téged nem. Őt.
Az új férjem arca megkeményedett.
Behívott minket a lakásba, majd az asztalra tette a fényképet.
Elmondta, hogy valóban egy milliárdos fia, de húszévesen megszakította a kapcsolatot az apjával.
Az apja irányítani akarta az életét.
Amikor nemet mondott, kizárták a családból.
Évekig alkalmi munkákat végzett, végül saját taxit vásárolt. Nem volt szegény, de nem nyúlt ahhoz a vagyonhoz, amelyért fel kellett volna adnia önmagát.
– Miért nem mondtad el az esküvő előtt? – kérdeztem.
– Mert a megállapodásunk szerint kilencven nap múlva elválunk. Nem gondoltam, hogy számít.
A volt vőlegényem ekkor előrehajolt.
– Nagyon is számít. Az apja haldoklik, és ő az egyetlen örökös.
A szobában csend lett.
A volt vőlegényem azért jött, hogy alkut ajánljon.
– Segítek eltüntetni ezt a házasságot – mondta. – Te pedig lemondasz a cégről.
Az új férjem felállt.
– Menj el.
– Gondold át. Ha a sajtó megtudja, hogy egy idegent vettél feleségül három nap után, mindenki azt fogja hinni, hogy a nő a pénzedre hajtott.
A mondat fájt.
Pontosan ezt fogják mondani rólam.
– Még helyrehozhatjuk. Mondd, hogy hiba volt, és gyere vissza hozzám.
Ekkor végre megértettem, miért jött.
Nem szeretett.
Csak rettegett attól, hogy az a nő, akit megalázott, hirtelen nagyobb hatalom közelébe került, mint ő valaha.
Felvettem az asztalról a régi fényképet, és visszaadtam az új férjemnek.
– Nem érdekel a vállalatod vagy az örökséged – mondtam. – De azt sem engedem, hogy ő döntse el, mi történjen velünk.
A volt vőlegényem arca eltorzult.
Ránéztem a két kávéra, amelyet az új férjem nekem hozott. Az egyiken pontosan annyi tej volt, ahogy előző este kértem.
Egy férfi, akit három napja ismertem, jobban figyelt rám, mint az, akivel öt évet töltöttem.
– Lehet, hogy annak indult – mondtam. – De te már nem vagy része.
A volt vőlegényem dühösen távozott.
A következő hetek nem lettek mesések.
Megjelentek az újságírók.
Idegenek neveztek számítónak.
Én nem mentem velük.
Nem akartam az örökség körüli harc részévé válni.
A kilencvenedik napon az ügyvédeinkkel leültünk aláírni a válási papírokat.
A férjem sokáig nézte az üres aláírási sort.
– Még mindig bosszúból vagy itt? – kérdezte.
– Már rég nem.
– Akkor maradnál még kilencven napot?
Elmosolyodtam.
– Csak akkor, ha most már nem szerződésből kérdezed.
Nem lett azonnal tökéletes kapcsolatunk.
Lassan tanultunk meg bízni egymásban, miközben mindketten próbáltunk megszabadulni attól az élettől, amelyet mások választottak helyettünk.
A bosszúból kötött házasság végül nem azért változtatta meg az életemet, mert egy gazdag férfihoz mentem hozzá.
Hanem mert először választottam valakit, aki nem akart birtokolni, irányítani vagy megalázni.
És ő is először választott valakit, aki nem a vezetéknevét látta benne.
