A tér, ahol Lucas a barátaival gördeszkázott, csak estére telt meg élettel. Nappal üres volt: régi padok, galambok, nénik, akik az időjárásról beszéltek. Ő nekilendült a sima betonon, trükköt csinált, pár centivel a föld felett repült — és érezte, hogy él.
Egy nap, amikor ismét elesett, odalépett hozzá egy idős hölgy bottal a kezében.
— Fiatalember, — mondta, — minek ez az egész?
— Hát… hogy lehessen gurulni, — válaszolta, grimaszolva.
— Fájdalmas és zajos. De van valami a szemedben. Talán én is kipróbálnám?
Azt hitte, csak viccel. De másnap visszajött. Hosszú szoknyában, tornacipőben, amit nyilván az unokájától kért kölcsön.
— Na, taníts meg, — mondta, letámasztva a botját a pad mellé.
Eleinte félelmetes volt. Az ő remegő kezei, az ő aggodalma, hogy el ne ejtse, a fiúk nevetése a háttérben. De amikor az asszony pár métert gurult, gyermeki mosollyal az arcán, Lucas megértette — ez nem tréfa. Ez valami új kezdete.
Egy hét múlva még kettő jött. Egyik a másikkal, “csak megnézni.” Aztán még több. És hamarosan a tér reggelenként megtelt hangokkal — nem fiatalos zajjal, hanem másfélével: lágy, nevetős, friss sütemény és izomkrém illatával.
Lucas kis rámpát épített nekik, lefestette a szegélyeket, teát hozott termoszban.
— Ez nem iskola, — mondta, — ez a szabadság klubja.
És ők nevettek, gurultak, elestek, felkeltek, mérgelődtek, újra gurultak.
Amikor a helyi újság újságírónője megkérdezte, miért csinálja, csak vállat vont:
— Nem tudom. Talán először érzem, hogy képes vagyok valakit boldoggá tenni. Talán ez a lényeg.
Aztán egy nap megjelent egy nő. Új volt, kezében fekete-fehér fényképpel.
— Szabad? — kérdezte halkan. — Anyám mindig ki akarta próbálni, de már nem tudta. Én jöttem helyette.
Lucas segített neki felállni a deszkára, megfogta a vállát.
— A legfontosabb: ne félj. A gördeszka nem szereti a félelmet.
A nő bólintott, gurult néhány métert, és felnevetett — tisztán, mintha a múltból jött volna a hang.
Lucas nézte, és rájött:
nem csak gördeszkázni tanította őket. Visszaadta nekik azt, ami benne még csak most kezdődött — az érzést, hogy az élet még előttük áll.
