A felvételen a férfi hangja egy pillanatra elcsuklott.
– Ha ezt a dobozt valaha a temetésemen nyitják ki, azt szeretném, hogy senki ne küldje el a lányomat.
Az özvegy megrázta a fejét.
– Ez hamisítvány! Valaki összevágta a hangját!
De az elhunyt férfi öccse előrelépett.
– Várj. Hadd hallgassuk végig.
A kislány továbbra is térdelt a sárban.
Egy idősebb asszony odament hozzá, esernyőt tartott fölé, és segített neki felállni.
– Nyolc évvel ezelőtt született egy kislányom. Sokáig nem tudtam róla. Amikor végre megtaláltam, megígértem neki, hogy soha többé nem hagyom egyedül.
A gyászolók egymásra néztek.
A férfi ugyanis mindenkinek azt mondta, hogy nincs gyermeke.
A hang ezután egy régi családi konfliktusról beszélt.
A férfi elmondta, hogy amikor megtudta az igazságot, megpróbálta rendezni a kapcsolatát a kislánnyal és annak édesanyjával.
Csakhogy a felesége ellenezte ezt.
Attól félt, hogy a gyermek megjelenése megváltoztatja a család vagyonának jövőjét.
Az özvegy arca megfeszült.
– Elég legyen ebből!
Megpróbálta becsukni a dobozt.
A kislány azonban magához szorította.
– Apu nekem adta!
Ekkor a férfi öccse az özvegy elé állt.
– Hagyd békén.
A temetőben hosszú csend következett.
Az özvegy végül halkan megszólalt.
– Én csak meg akartam védeni a családunkat.
– Ő is a családunk – felelte az elhunyt öccse.
A kislány közben a koporsóhoz lépett.
Óvatosan ráhelyezte a tenyerét.
– Apu, elhoztam. Ahogy kérted.
Néhány nappal később az ügyvéd megerősítette, hogy a férfi valóban elismerte a gyermeket, és hivatalosan is rendelkezett a jövőjéről.
A kislány nem egyedül érkezett a temetésre azért, mert ne lett volna, aki szeresse. Az édesanyja kórházban feküdt, és egy szomszéd vigyázott rá. Amikor meghallotta, hogy az apját aznap temetik, magával vitte a zenélődobozt, és elindult.
A férfi öccse később személyesen kereste fel őket.
Nem pénzzel érkezett.
Hanem egy vastag fényképalbummal.
A lapokon az elhunyt férfi gyerekkori képei voltak.
– Azt szeretném, ha megismernéd az apukádat – mondta a kislánynak. – Nemcsak abból a hangból, amit a doboz őriz.
Egy fényképnél megállt.
A képen az apja fiatal fiúként egy ugyanolyan zenélődobozt tartott a kezében.
– Ez az enyém! – kiáltotta.
A nagybátyja elmosolyodott.
– Igen. A nagymamánktól kapta. Azt mondta, egyszer majd annak adja tovább, akit a legjobban szeretne megvédeni.
A kislány sokáig nézte a fényképet.
Aztán óvatosan kinyitotta a dobozt.
Mert bár az édesapját nem kaphatta vissza, végre tudta, hogy nem feledkezett meg róla.
És azon a szomorú, esős napon egyetlen kis zenélődoboz elég volt ahhoz, hogy a család többé ne tagadhassa le a létezését.
