A völgy felől vékony, alig hallható hang érkezett.
– Apa!
A férfi gondolkodás nélkül megindult lefelé, de a kutyavezető elkapta a kabátját.
– Ha maga is lezuhan, két embert kell keresnünk.
A kutya közben szinte tépte a pórázt.
A csapat köteleket vett elő, és lassan ereszkedni kezdtek. Az eső sárrá változtatta a talajt. Néhány méterenként meg kellett állniuk.
A kutya azonban pontosan tudta, merre akar menni.
Végül egy kidőlt fa mellett kezdett ugatni.
Ott feküdt a kislány.
Átázott kabátban, összegömbölyödve, reszketve. Az egyik cipője hiányzott.
– Apa…
A férfi térdre esett mellette.
A mentős azonban azonnal félrehúzta.
– Még ne emelje fel!
A kislány veszélyesen kihűlt, de eszméleténél volt. Hőtakaróba csavarták, ellenőrizték a légzését, majd hordágyra rögzítették.
Odasimult a hordágyhoz, mintha még mindig őrizné.
– Megtalálta – suttogta a férfi.
A kutyavezető azonban megrázta a fejét.
– A lánya is segített.
Kiderült, hogy a gyerek nem egyszerűen céltalanul bolyongott. Amikor rájött, hogy eltévedt, megpróbált visszafordulni. A hajcsatját szándékosan hagyta az ösvény közelében, mert az apja korábban megtanította neki: ha elveszik, maradjon egy helyen, és próbáljon nyomot hagyni.
Csakhogy a viharban megcsúszott a sáros lejtőn.
A kidőlt fa állította meg.
A kórházban az apa egész éjjel az ágya mellett ült.
Másnap reggel a kislány első kérdése nem az volt, mikor mehet haza.
– Hol van a kutya?
Néhány nappal később újra találkozhattak.
A kislány lassan odament az idősödő kutyához, átölelte a nyakát, és a másik rózsaszín kesztyűjét a nyakörve mellé tűzte.
– Ezt megtarthatod.
Az apa elfordult, hogy ne lássák a könnyeit.
Aznap este azonban nem a gyorsaság számított.
Hanem az, hogy nem adta fel a szagot akkor sem, amikor az emberek már rossz irányba kerestek.
Az apa pedig egy dolgot soha többé nem felejtett el:
néha a hős nem az, aki a leghangosabban ígéri, hogy megtalál valakit.
Hanem az, aki a sötétben is tovább keresi.
