Átlagos nap volt, mint száz másik.
A szupermarket meleg levegője összekeveredett a péksütemény, a kávé és a tisztítószer illatával.
Az emberek siettek; volt, aki az árakon morgolódott, mások ásítozva bámulták a telefonjukat.
A pénztárnál lassan haladt a sor, halk beszélgetésekkel és a szatyrok susogásával.
Ő az utolsó volt. Fiatal, várandós, kerek hassal és fáradt arccal.
Homlokán fénylettek az izzadságcseppek — talán a melegtől, talán az aggodalomtól.
A szalagon a legegyszerűbb dolgok hevertek: kenyér, tej, egy kis gyümölcs és babazoknik.
A pénztáros gépiesen ütötte be az árukat, mígnem egy halk jelzés szólt: kártyaelutasítás.
— Próbáljuk meg még egyszer, — mondta remegő hangon.
— Fizetési hiba, — felelte a pénztáros a képernyőt nézve.
— Esetleg… részben? — tette hozzá halkan, de a hangja elcsuklott.
A mögötte álló sor elnémult.
Csak valaki köhintett zavartan.
Kinyitotta a pénztárcáját, megszámolta az aprót, és hirtelen könnyek gyűltek a szemébe.
— Elnézést… talán… itt hagyok pár dolgot, — mondta, miközben félretette az almákat és a zoknikat.
A keze remegett. Arcán zavar és szégyen.
A pénztáros, egy huszonöt év körüli fiatal férfi, hirtelen megdermedt.
Rá nézett, aztán az árura, majd vissza a képernyőre.
Csendesen szólt:
— Egy pillanat.
Kinyitotta a saját pénztárcáját, elővett egy bankjegyet, és a sorra nem tekintve a terminálhoz érintette a kártyáját.
— Minden rendezve, — mondta, mintha semmi különös nem történt volna.
Felnézett, ajka remegett.
— Miért tette ezt? — kérdezte alig hallhatóan.
Elmosolyodott.
— Anyám mindig azt mondta: ha segíthetsz — segíts. Ne várj köszönetet.
Hallgatott.
A könnyek végiggördültek az arcán, de nem fájdalom vagy szégyen volt bennük — csak halk hála.
A sor továbbra is némán állt.
Valaki elfordította a tekintetét, valaki elmosolyodott.
A fiú pedig újra ütötte az árut, mintha mi sem történt volna.
De a bolt levegője megváltozott.
Meleg, élő lett.
Mintha valaki felkapcsolta volna a fényt — nem az elektromost, hanem az emberit.
