Másnap reggel az unokámmal együtt mentem az iskolába.
A pulóvert egy táskában vittem.
Amikor megláttam az új takarítónőt a folyosón, azonnal odaléptem hozzá.
Harminc év körüli nő volt. Amint elővettem a pulóvert, megállt a kezében a felmosó nyele.
– Maga adta ezt az unokámnak?
Bólintott.
– Honnan szerezte?
Sokáig hallgatott.
– Az anyámé volt.
A szívem vadul vert.
– Hogy hívják az anyját?
A nő szeme megtelt könnyel.
Kimondta az ikertestvérem nevét.
Le kellett ülnöm.
Életben volt.
De a legrosszabb még hátravolt.
– Miért nem keresett soha?
A nő lesütötte a szemét.
– Megpróbálta.
Hat évvel az eltűnése után a testvérem visszatért a szülői házunkhoz. A kislányát is magával vitte.
Én aznap dolgoztam.
Anyánk sem volt otthon.
Az apánk.
– Mit mondott neki? – kérdeztem.
– Azt, hogy menjen el, és soha többé ne jöjjön vissza.
Nem hittem el.
Apám negyven éven át azt állította, hogy semmit sem tud.
Anyám úgy halt meg, hogy minden nap várta haza a lányát.
Egy órával később már az idősek otthonában voltam.
Szó nélkül letettem elé a fából faragott napraforgót.
Az arca megváltozott.
– Honnan van ez?
– Te mondd meg.
Sokáig nézte.
Végül lehajtotta a fejét.
Az igazság egyszerűbb és fájdalmasabb volt minden történetnél, amit negyven év alatt elképzeltem.
Ő elment.
Apám pedig szégyenből és makacsságból hallgatott.
Hat évvel később, amikor visszatért, ismét elküldte.
– Anya kereste egész életében! – kiáltottam.
Apám sírni kezdett.
– Tudom.
Ez a két szó rosszabb volt minden kifogásnál.
Talán soha nem fogok teljesen.
De még azon az estén kaptam egy telefonszámot.
Másnap háromszor kezdtem el tárcsázni, és háromszor tettem le.
Negyedszer végigcsörgött.
Egy nő szólt bele.
Idősebb hang volt, mint amire emlékeztem.
Mégis azonnal felismertem.
– Halló?
Negyven évre készültem fel egyetlen másodperc alatt.
Végül csak ennyit tudtam mondani:
– Még mindig megvan a százszorszépes pulóverem.
A vonal másik végén zokogás tört ki.
Nem kaptuk vissza azt a negyven évet.
Anyánknak pedig már nem mondhattuk el, hogy mindketten hazataláltunk.
De néhány nappal később két őszülő nő állt egymással szemben egy vasútállomáson.
Csak odaléptem hozzá.
Mert néha a megbocsátás várhat.
Az elvesztegetett idő viszont nem.
