– Te teljesen megőrültél?! – szólt bele a bátyám.
A telefont kissé eltartottam a fülemtől.
– Megtaláltad a borítékot?
– Persze, hogy megtaláltam! Százhatvanezer forint? Ezt komolyan gondolod?
Elmosolyodtam. Pontosan erre a kérdésre vártam.
A borítékban ugyanis az én árlistám volt.
Tíz nap kutyafelügyelet. Napi négy séta. Reggeli és esti etetés. Gyógyszer beadása az idős kutyának. Két alkalommal feltakarítottam utána éjszaka. Ehhez hozzászámoltam a plusz utazást is, amit a munkahelyem miatt vállaltam.
Nem luxusárakat írtam.
A végösszeg alá pedig csak ennyit írtam:
„Írd fel, mit használtál, aztán elszámolunk.”
Ugyanazt a mondatot, amit ő hagyott nekem.
– De hát te a testvérem vagy! – csattant fel.
– Pontosan.
Néhány másodpercig egyikünk sem szólt.
Aztán közölte, hogy ez nevetséges, hiszen én önként vállaltam a kutyákat.
Erre már nem tudott azonnal válaszolni.
A háttérből hallottam a feleségét. Megkérdezte, mi történt, majd hosszú csend következett.
Végül a bátyám sokkal halkabban szólalt meg.
– Te tényleg mindent kiszámoltál?
– Igen. De nem kérem a pénzt.
Megint csend lett.
Elmondtam neki, hogy a számla nem azért készült, hogy fizessen. Azt akartam, hogy néhány percre ugyanúgy érezze magát, ahogy én éreztem, amikor beléptem a házába, és megláttam a laminált árlistát.
Nem is testvérnek.
Hanem valakinek, akinek még egy csésze kávéról is elszámolással tartoznia kell, miközben több száz kilométernyi sétát, gyógyszerezést és tíz napnyi felelősséget természetes szívességnek tekintenek.
– Tudod, mi volt benne a legrosszabb? – kérdeztem. – Hogy előtte még azt mondtad, hatszáz fontot spórolok nektek.
– Hatszáz fontot spórolsz **velünk** – javított ki automatikusan.
Aztán elhallgatott.
Végre meghallotta saját magát.
Este üzenetet küldött. Nem hosszút. Csak annyit írt, hogy megértette, és szégyelli magát.
Mindenki előtt elmondta, hogy én mentettem meg őket egy komoly kutyapanziós költségtől, ő pedig cserébe még a reggeli kávémat is ki akarta számlázni.
Nevettek rajta.
Ő is, bár látszott rajta, hogy kellemetlen neki.
A laminált lapot többé nem láttam.
A százhatvanezer forintot pedig természetesen soha nem kértem el.
De a borítékot megtartotta.
És amikor hónapokkal később ismét megkért egy szívességre, ezúttal egészen másképp kezdte:
