A borítékból nem pénz került elő.
Nem is egy levél.
Hanem egy mappa.
Az első oldalon egy ház fényképe volt.
Nem ismertem fel.
– Fiúk… ez micsoda?
Mosolyogtak.
Most először az este folyamán.
A következő oldalon adásvételi szerződés feküdt.
A nevemet olvastam rajta.
Többször is.
Nem hittem a szememnek.
– Ez… valami vicc?
Noé megrázta a fejét.
– Nem.
– Nyáron építkezéseken.
– Hétvégén futárként.
– Minden pénzünket félretettük.
– De ez még így sem lett volna elég.
– Akkor hogyan…?
Márk elmosolyodott.
– Emlékszel a nagypapa régi telkére?
Bólintottam.
– Eladtuk.
– Az örökségből ránk eső részt.
– És minden fillért hozzáadtunk.
Könnyek folytak végig az arcomon.
– De miért?
Noé odatolta a kulcsot.
– Mert egész életedben másoknak építettél otthont.
Reszketett a kezem.
– Nem fogadhatom el.
– Dehogynem.
– Ez nem ajándék.
– Ez köszönet.
Márk elővett még egy borítékot.
– Van még valami.
Egy repülőjegy volt benne.
Olaszország.
Két hét.
Nyitott dátummal.
– Egyszer azt mondtad, mindig oda szerettél volna eljutni.
– De inkább a mi tandíjunkat fizetted ki.
Nem tudtam megszólalni.
Csak sírtam.
A két fiú egyszerre ölelt át.
– Egy dolgot még nem mondtunk el.
Felnéztem rájuk.
– Már hónapok óta beszélünk valakivel.
Értetlenül néztem.
– Kivel?
Az ajtócsengő megszólalt.
Kinyitotta az ajtót.
Egy ötvenes éveiben járó férfi állt ott virágcsokorral a kezében.
Azonnal felismertem.
Péter.
Az egyetlen férfi, akit valaha valóban szerettem.
Húsz évvel korábban szakítottunk.
Nem azért, mert nem szerettük egymást.
– Szia, Anna – mondta halkan.
– A fiúk kerestek meg néhány hónapja.
– Azt mondták… talán most már itt az ideje, hogy végre a saját életedet is éld.
Teljesen elállt a lélegzetem.
– Ti… ezt szerveztétek?
Mindketten bólintottak.
– Egész életünkben minket választottál.
Aznap este rájöttem valamire.
Harminc évvel korábban azt hittem, lemondtam a szerelemről.
Valójában csak elhalasztottam.
És néha a legnagyobb ajándék nem az, amit kapsz.
Hanem amikor azok, akiket felneveltél, végre visszaadják neked azt az életet, amelyről értük lemondtál.
