Valami megmozdult a fahasábok között.
Ösztönösen hátraugrottam.
A következő pillanatban egy második kígyó feje bukkant elő.
Majd még egy.
A lábam földbe gyökerezett.
A délelőtt folyamán úgy gyűjtöttem össze és kötöztem egymásra a száraz ágakat, hogy fogalmam sem volt róla: az egyik üreges, korhadt fadarab környékén kígyók rejtőztek.
A hőségben alig mozoghattak.
Én pedig majdnem hazavittem őket.
Otthon rendszerint a hátsó ajtó mellett tettem le a fát.
Pontosan ott, ahol az unokáim játszottak, amikor meglátogattak.
A gondolattól elszorult a torkom.
De valami még furcsább történt.
Az a kígyó, amelynek vizet adtam, nem közeledett hozzám.
A nedves föld után egyszerűen a farakás irányába húzódott, ahol a többi állat rejtőzött.
Én pedig végre megértettem: nem engem követett.
Nem vártam tovább.
Messzire kerültem a farakást, és segítséget kértem egy közeli háznál.
A tulajdonos felhívott egy helyi szakembert, aki biztonságosan megvizsgálta a területet.
Ő figyelmeztetett arra is, hogy nagy hibát követtem el, amikor ilyen közel mentem egy ismeretlen vadon élő kígyóhoz.
A jó szándék nem teszi veszélytelenné az állatot.
És az sem biztos, hogy valóban a szomjúság miatt feküdt mozdulatlanul.
Ezt én csak feltételeztem.
Amikor este végre leültem a házam előtt, eszembe jutott az üres vizespalack.
Délelőtt még azt hittem, ostobaságot tettem azzal, hogy az utolsó vizemet is elpazaroltam.
Most már másképp gondoltam rá.
Nem azért, mert a kígyó „meghálálta” a segítségemet.
A vadállatok nem emberi szabályok szerint működnek.
Hanem azért, mert az a néhány perc, amíg megálltam mellette, arra késztetett, hogy letegyem a hátamról a fát.
Ha egyszerűen továbbmegyek, talán csak otthon veszem észre, mit cipeltem végig az úton.
Egy dolgot pedig soha többé nem felejtettem el:
Aznap azt hittem, én mentettem meg egy kígyót a hőségben. Valójában fogalmam sincs, szüksége volt-e rám – de az biztos, hogy miatta még időben észrevettem azt a veszélyt, amelyet a saját hátamon készültem hazavinni.
