Az elefánt ormánya lassan a fiú zsebéhez ért.
A gyerek megdermedt.
A következő pillanatban egy apró, megszáradt almadarab hullott a homokba.
Az állat megszagolta.
Aztán valami egészen váratlan történt.
Nem támadt.
Leengedte hatalmas fejét a fiú elé.
A lelátó elnémult.
Az egyik idős állatgondozó ekkor előrelépett.
Ő már korábban is látta a fiút.
Kiderült, hogy a gyerek hónapok óta a palota környékén élt. Éjszakánként maradékot keresett a konyhák mögött, és amikor talált gyümölcsöt, gyakran adott belőle az istállók közelében tartott állatoknak.
Az elefántnak is.
Nem tudta, hogy ugyanaz az állat áll majd egyszer vele szemben az arénában.
– Az állat felismerte – mondta a gondozó.
A tömeg morajlani kezdett.
– Akkor kényszerítsétek!
Két férfi közelebb indult.
Az elefánt erre oldalra lépett.
Pontosan a fiú és a katonák közé.
A lelátóról egyszerre több ezer ember kiáltása tört fel.
Nem azért, mert támadást akartak látni.
Hanem mert először mindenki ugyanazt látta: az állat nem volt hajlandó megtenni azt, amit egy ember parancsolt neki.
– Vigyétek el a fiút!
De ekkor már a nézők is kiabáltak:
– Engedjétek szabadon!
– Csak ételt lopott!
– Éhes volt!
Az idős gondozó odament a fiúhoz, és felsegítette.
– Igaz, hogy kenyeret loptál?
– Három napja nem ettem.
A gondozó a lelátó felé fordult.
– Akkor ma mindenki eldöntheti, kit lát maga előtt: egy veszélyes bűnözőt vagy egy éhes gyereket.
Csend lett.
Aztán valaki egy kenyeret dobott a homokba.
Utána még egyet.
Majd gyümölcsöt.
Az uralkodó végül kénytelen volt véget vetni a jelenetnek.
A fiút elvezették – de nem a foglyok közé.
Az idős gondozó magához vette, és munkát adott neki az állatok mellett.
Évekkel később már ő gondozta azt az elefántot is, amely azon a napon megállt előtte.
A városban pedig sokáig mesélték a történetet.
Nem azért, mert egy vadállat csodát tett.
Hanem mert azon a napon egy állat egyszerű emlékezete kellett ahhoz, hogy több ezer ember újra meglássa az embert abban, akit addig csak bűnösnek neveztek.
