A férfi körülbelül hetvenéves lehetett.
Rám nézett, majd a kezében tartott fényképre.
– Maga emlékszik erre?
Elvettem tőle.
Danny és én voltunk rajta tizenöt évesen, egy nyári vásáron.
– Ki maga?
– Danny öccse.
Megszédültem.
– Maga küldte a virágokat?
Bólintott.
Aztán a konyhaasztalon fekvő levélre nézett.
– Gondolom, még nem olvasta végig.
Visszaültem, és folytattam.
A levél nem Danny kézírásával készült.
Az öccse írta.
„Hatvan napraforgó a hatvanadik születésnapjára.”
A család akkor csak egy kamasz szerelmes fogadalmának tartotta.
A tűzeset után azonban Danny édesanyja megtalálta a szobájában ezt a fényképet. A hátuljára Danny néhány sort írt:
„Ha egyszer tényleg hatvanévesek leszünk, emlékeztessetek rá, hogy tartozom neki 60 napraforgóval.”
Nem nekem szánta.
Valószínűleg csak egy kamasz fiú vicces emlékeztetője volt saját magának.
Az édesanyja mégis megőrizte.
A férfi lehajtotta a fejét.
Anyjuk halála után hozzá kerültek a régi családi dobozok. Sokáig ki sem nyitotta őket.
Tavasszal azonban költözés közben megtalálta a fényképet.
A hátoldalon ott volt a születési dátumom.
Kiszámolta.
Hatvan.
– Negyvenöt év után megkeresett?
Régi telefonkönyvek, ismerősök és nyilvános címadatok segítségével végül megtalált.
Aztán elmosolyodott.
– A virágárus azt hitte, megőrültem, amikor ragaszkodtam hozzá, hogy pontosan hatvan legyen.
Nevetni kezdtem.
Sírás közben, de nevettem.
– Azt hittem, valaki kegyetlen tréfát űz velem.
– Nem. Csak azt gondoltam… ha Danny itt lenne, biztosan számon kérné rajtam, miért hagytam megszegni az ígéretét.
Meséltünk egymásnak arról a fiúról, akit mindketten ismertünk, csak másképpen.
Aztán megkérdeztem:
– Miért volt szükség a dobozra?
A férfi elmosolyodott.
– Nézze meg az alját.
Kivettem belőle a levelet, és észrevettem egy vékony második rekeszt.
Benne régi fényképek voltak.
Néhányon én is szerepeltem.
Nem titkos örökség.
Nem rejtett vagyon.
Csak egy darab az életemből, amelyről azt hittem, örökre elveszett.
Aznap este a gyerekeim megérkeztek vacsorára.
Először meséltem nekik Dannyről.
A virágról.
És arról, hogy néha egy tizenöt évesen tett ígéretet nem az teljesít, aki kimondta.
Hanem valaki, aki negyvenöt évvel később úgy dönt, hogy egy szeretett ember emléke megérdemli, hogy az utolsó szó mégse a veszteségé legyen.
